A patthelyzetet eredményező, s egész Európa számára aggasztó távlatokat ígérő németországi választások (és a mi közelgő választásink is) arra késztetik a gondolkodó embert, hogy a demokrácia működésmódjairól megpróbáljon többé-kevésbé módszeresen maga is eltöprengeni.

A demokráciát köztudottan a görögök találták fel, de korántsem valamiféle isteni sugallatra. A demokrácia mint olyan bele van kódolva az emberi együttélés alapformáiba. Akárcsak a társadalom hierarchikus szervezettsége, azaz a hatalomgyakorlás különböző formái, melyek a rend kényszeréből fakadnak. Már az állatvilágban is rendszerszerűen léteznek az alá- és fölérendeltség struktúrái. De a hatalom még ott sem csupán előnyökkel, hanem kötelezettségekkel is jár. Az alfahím nem csupán elsőnek fér hozzá az eledelhez, de bizonyos értelemben maga irányítja a vadászatot, és megfékezi az „elosztás” rendjét veszélyeztető egyedeket is.

A legmodernebb demokráciák sem az egyenlőség föltétlen garanciái. A görögöknél a demokrácia a polgárjogok nélküli rabszolgák, azaz a többség alávetettségén alapult. S nem volt ez másként az újkori demokráciákban sem. A vagyontalanok, a nők, a gyerekek sem a francia, sem az angol demokráciában (az európai demokrácia fénykorának államaiban) nem rendelkeztek szavazati jogokkal. Ami nem jelenti azt, hogy nekik egyáltalán nem voltak jogaik. A szegényeket az egyház gyámolította, a nőket ugyan a patriarchális társadalmak alárendelték a férfiaknak, a család sajátos szféráiban azonban maguk is rendelkeztek megkérdőjelezhetetlen előjogokkal, a gyerekek fölött pedig a felnőttek gyakoroltak védhatalmat.

A demokratikus államszervezet következésként mindenkor egy – a társadalom többsége által rendszerint legitimnek ítélt – kisebbség hatalmát jelentette. Igaz, a modernitás évszázadaiban a társadalom mind szélesebb rétegei emancipálódtak. Fokozatosan a munkások, a nők, a betegek, a munkanélküliek, sőt bizonyos vonatkozásokban a gyerekek is állampolgári jogokat nyertek. Mindezek azonban csak nagyon kései fejlemények. Az egyik legönérzetesebb demokrácia, az amerikai, alig néhány évtizede ismerte el a feketék teljes egyenjogúságát. S a nők szavazati jogát még Európa egyik legdemokratikusabb államában, Svájcban is a csak 1971 februárjában szentesítették. (Magyarország Svájcot jó ötven évvel előzte meg.)

Ma már – legalábbis a nyugati világ államaiban is minden 18. életévét betöltött fiatal – származásától, nemétől, anyagi vagy munkaerőpiaci helyzetétől, sőt (az elmebetegek kivételével) egészségügyi állapotától függetlenül – rendelkezik a társadalmi folyamatok irányításába való beleszólás jogával, azaz részt vehet a demokratikus jogok gyakorlásában.

Ezzel azonban sajnos nem minden oldódhatott meg. A részvételnek ma is vannak korlátai. A választók politikai hatalmukat meghatározott ideológiák mentén szerveződő pártok jelöltjei közül kiválasztott képviselőik révén gyakorolhatják. A képviselőket azonban négyévente választhatják meg, s csak egészen kivételes esetekben hívhatják vissza őket.

Persze még ma is létezik a – görögöknél még minden polgárra kiterjedő – közvetlen demokrácia lehetősége. Bizonyos, egy adott közösség, vagy a társadalom egésze szempontjából létfontosságúnak tekinthető kérdésekben népszavazásokra is lehetőség nyílik, melyeken minden állampolgár véleményt nyilváníthat. De hogy melyek ezek a „létfontosságú” kérdések, arról alkotmányos megszorítások alapján csak bíróságok dönthetnek. Igaz, magát az Alkotmányt is általában népszavazások hagyják jóvá.

Ráadásul – jelentéktelen kivételekkel – máig nem érvényesülhet a szubszidiaritás elve. Azaz bizonyos – főként nyelvi-kulturális közösségek – saját sorsukról máig sem dönthetnek. A romániai székelyek vagy a spanyolországi katalánok bizonyos jogairól csupán a teljes állampolgári közösség, azaz „népként” elismert többség (a román, illetve a spanyol „nép”) dönthet. Hogy miért? Erre nincs demokratikus válasz. Hogy milyen kitüntető jellemvonásokkal rendelkeznek a románok vagy a spanyolok, melyek megkülönböztethetik őket a székelyektől vagy a katalánokról, nem szól – sőt a szeparatizmus súlyos, sokszor évtizedes fegyházbüntetésekkel sújtható szankcióinak terhe alatt – nem szólhat a fáma.

De a demokrácia egyéb szempontokból sem tökéletes. A választások ugyanis szinte soha nem a választók tényleges akaratán és szimpátiáin alapulnak. Mindannyian befolyásolhatók vagyunk. Előzetes adományokkal vagy későbbre szóló ígéretekkel engedjük magunkat lekenyerezni. Nem beszélve a tömegközlési eszközök manipulációiról. Amerikában vagy akár Németországban is a sajtó egy kézen megszámlálható megakonszernek befolyása alatt áll. Ezek a sajtóorgánumok és az általuk támogatott választási kampányok „építik fel” azokat a jelölteket, akik közül egyáltalán választhatunk. Hogy kik a kitüntetettek, legfeljebb azok tudják, akik a nyilvánosság színe elé állítják őket.

Az ekként működő demokráciát nevezik elitdemokráciának. Az átlagember szabadon választ. Legtöbbször anélkül, hogy tudhatná, kik és hogyan válnak az elit részévé. A jelenség kulcsa a propaganda, melynek legfontosabb vonása a manipuláció. Így aztán „döntéseink” révén egyfajta „láthatatlan kormányzat” jön létre, mely „felvilágosító” hálózataival mindannyiunkat hatalmába kerít. A propaganda ugyanis véleményeket ültet el a tudatban, melyek – minden ellenkező híresztelés dacára – jóval veszélyesebbek, mint az érzelmek, mivel – éppen látszólagos racionalitásuk révén – sokkal tartósabbak és hatékonyabbak, mint az utóbbiak. Magyarán nem a gyűlölet az, ami a társadalmi közösségeket és a népeket egymás ellen fordítja, hanem a meggyőződéssé merevített vélemények, a valóság rögeszmeszerűen eltorzult/eltorzított értelmezései.

A propaganda lényege a tények erkölcsi aspektusainak elmaszatolása. A legfontosabb eszköz ez esetben is nyelv, az a bizonyos – George Orwell által felfedezett – „újbeszél”, mely a fogalmak tulajdonképpeni jelentésének megváltoztatásával a tényeket, s következésként a világképet írja át. „A szabadság az – állította Orwell –, ha jogunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” Az újabb „újbeszél”, melynek funkcióit manapság a politikai korrektség vette át, megtiltja számunkra, hogy házasságon például a férfi és a nő – társadalmilag alapvetően gyereknemzés céljából kötött, s az emberi társadalmak fennmaradását lehetővé tevő – szövetségét értsük. Ha ezt a tilalmat elfogadjuk, egy merőben új világban találhatjuk magunkat, melyben a közösség fennmaradását többé nem a természetes emberi kapcsolatok, hanem a tilalmat elutasító, s ezért akadálytalanul szaporodó bevándorlók gyerekei fogják megalapozni. Legalábbis ideig-óráig…

A propaganda manipulatív módszerei a valóságot a valóság illúziójával helyettesítik. A legfőbb törekvés az, hogy apátiába hajszolják a demokrácia szubjektumát, az állampolgárt. Az úgynevezett szakértők által irányított demokrácia egyfajta látványdemokráciává alakul, melyben az állampolgár csupán az események szemlélőjeként lehet „részese” a politikai folyamatoknak.

Ez a faja látványdemokrácia a valóságos, azaz a részvételi demokráciával összeegyeztethetetlen, hiszen lényege az állampolgári tudatok politikamentesítése, a politika iránti bizalom, sőt a részvételi demokrácia „lehetetlenségének”, sőt veszélyességének tényként való „tudatosítása”.

Egyetlen esély marad: meg kell próbálnunk észnél lenni… Azaz: részt venni a döntésekben, még ha tudjuk is, hogy csak rossz és még rosszabb között választhatunk. Csak és csakis így válhatunk képessé arra, hogy előbb-utóbb jobbakra is szavazhassunk.

A demokrácia igazi halála a passzivitás…

(Nyitókép forrása: democracyandme.org )