Nem szeretnék azoknak a fiatalabb honfitársaimnak a helyében lenni, akik az utóbbi választásokon – bizonnyal jószándékúan – az USR-PLUS-ra adták szavazatukat. Tapasztalataim szerint nem voltak kevesen. S megfontolásaik egy részét magam is értettem. Ha a román Parlamentben és a kormányban egy – magyarpárti elfogultsággal nem vádolható – román párt képviselője szólalna fel a magyar érdekek védelmében, az sokkal nagyobb súllyal eshetne a latba, mintha azt jó néhány RMDSZ-képviselő vagy -kormánytag tenné. (Bár hogy a többségre hatással lehetnének, mérget már arra sem vennék.) Azzal valóban egyetértek, hogy helyzetünk radikálisan csak valamiféle tágabb érvényű román–magyar egyetértéssel javítható.

Csakhogy a választásokon – és azóta is – még ezek a megfontolások is illúzióknak bizonyultak. A megtévesztő nevű Barna úr által vezetett pártalakulat (melyet magyarországi elvbarátai is közvetlenül támogattak) a magyar szavazatokért cserébe gyakorlatilag semmit sem nyújtott.

Persze mindenhez idő kell, vélekedhettek az optimisták. Mintha nem vesződnénk már több mint száz esztendeje hasonló illúziókkal. De hát – úgy tűnik – tényleg a remény hal meg utoljára. Hiszen ha lenne irántunk némi rokonszenv, az USR-PLUS, melynek egyik vezéregyénisége – sőt a párt hazai diadala esetén – miniszterelnök-várományosa, Dacian Cioloș valóban hasznunkra lehetne. Ő ugyanis egyben az Európai Parlament egyik legbefolyásosabb frakciójának, a liberálisnak a vezetője is. Ebben még – kissé kellemetlen illatú – múltja ismeretében is reménykedni lehetett volna, hiszen abban a – szinte már agresszíven antinacionalista és antirasszista – nézetdiktatúrában , melyet a liberális szekció képvisel, Cioloș úrnak az utóbbi években alkalma nyílhatott volna arra, hogy megfeleljen a feladatának és radikálisan szembeforduljon korábbi vátrás nézeteivel. Ehelyett azonban a magyarországi kisebbségellenességet, nevezetesen az antiszemitizmust és homofóbiát ostorozza, a romániai kisebbségek érdekében egyetlen szót sem ejt.

Kivéve az adott közegben kötelező LMBTQ-törvények minden államra való kiterjesztését. Ez esetben maga is Románia ellen szavazott. Hősiesen vállalta az egyneműek közti házasság elfogadásának (nem jelentéktelen) hazai kockázatát is. De talán azt is csak azért, hogy adott esetben „makulátlan hitelességgel” állhasson ki a romániai magyarok „szeparatista” törekvései ellen.

Ami Cioloșt illeti, feltehetőleg a magyar szavazóinak sem lehettek túl sok illúziói. Különben ő – ha a Magyarország ellenes kirohanásoktól eltekintünk – főként strassbourgi-ügyekkel van elfoglalva, így aztán pártjának honi magyar szavazói mégiscsak inkább Barnába vethették reményeiket, s próbálhattak abba a „korszerű” európai ideológiába integrálódni, mely a nyelvi-kulturális identitások avas „kultuszát” elutasítva egyfajta globalizált, főként anglofon világkultúrát, s egy ebbe ágyazott emberiséget próbálna tájainkon is meghonosítani.

De amikor az USR-PLUS – igaz, pusztán „a cél szentesíti az eszközt”  machiavellista elvének szellemében – a román politikai rendszer leplezetlenül nacionalista és rasszista, hideglelősen kultúraellenes – ámbár lenyűgöző önmegnevezéssel ágáló – pártjával, az AUR-ral összeálltak, a honi magyar garnitúra is gondolkodóba eshetett. Legalábbis eshetett volna. Hiszen ez a párt talán egész Európa legnyíltabban szélsőjobb alakulata. (Németországban már régen be is tiltották volna…)

A magyar USR-PLUS szavazók feltehetőleg ezúttal sem tették. Pedig románok iránti rokonszenvükre alapozva jobban tették volna, ha – a szintén kötéltáncot járó RMDSZ mellett megmaradva – a civil társadalomban, s szűkebb és tágabb baráti körökben, szövetségekben próbáltak volna – valódi helyismeret birtokában – megbízható román szövetségeseket toborozni.

Erre talán már lenne némi esély.

Arra, hogy román pártok szavazóiként mentsük meg – ha nem is magunkat, de legalább Romániát – egyelőre sajnos édeskevés.

Hogy ne mondjam: semmi.