Ma már rasszizmusnak vagy nacionalizmusnak számít nemzeti vagy faji identitásokról beszélni is. Az efféle „identitások” pusztán képzeletbeliek, úgynevezett előítéletek.

Hogy ez mégsem egészen így van, azt egy a napokban nyilvánosságra jutott statisztika is világosan alátámasztani látszik. Annál is inkább, mert a tényeket nem külső megfigyelő rögzíti, hanem a legilletékesebb, a spanyol kormánymegbízott, a nők elleni erőszak témakörét figyelemmel kísérő, Victoria Rosell (képünkön). A hír valóban megdöbbentő, az járvány miatt életbe léptetett megszorítások felfüggesztése óta eltelt egytelen hónapban kilenc nő esett házastársi gyilkosság áldozatává. Több mint a járványt megelőző négy hónapban együttesen. „Valóban félelmetes” –szögezi le a kormánymegbízott.

S az okokra is igyekszik rávilágítani. A bezártság körülményei közt a nők oly mértékben ki voltak szolgáltatva a fölös férfiúi mohóságnak, hogy az első pillanatban, amikor tehették, menekülni próbáltak. Ezt viszont már a közismerten macsó, bikaviadalokon nevelkedett férfiak nem tudták elviselni. A sértett férfiönérzet nem csupán a házastárs-, de még brutálisabban a közös gyerekek meggyilkolásával vett „elégtételt magának”.

Az utóbbi kilenc eset azonban korábbi több évtizedes spanyol trend létezésére is felhívta a figyelmet. Az eredeti kiváltó okhoz ugyanis (bár ezt Victoria Rosell nem említi) az utóbbi időben egy másik is járult. A nők öntudatosodása, a testük fölötti autonóm rendelkezés jogos igénye. Ezt a spanyol férfiak egy jelentős része végképp nem tudja elviselni.

2003 óta Spanyolországban 1089 nő esett családi erőszak áldozatául. Több mint ahányat a baszk terroristák Baszkföld autonómiájának kivívása során meggyilkoltak. Ez a számadat és a spanyol társadalmat egykor mélyen megrázó baszk terrorizmussal való összevetés az amúgy is sokkoló adatot még megrendítőbbé tette.

A Covid-19 nevű világjárvány – állította Victoria Rosell a Neue Zürcher Zeitung riporterének, Ute Müllernek – egy másik, régen lappangó járványra, a macsóizmusra hívja fel a figyelmet, mely ismét felszínre tört.”

Ráadásul szinte életkortól függetlenül. Az áldozatok közt van egy 17 éves sevillai fiatalasszony, akit fiatal férje gyilkolt meg és darabolt fel. (Egy négy hónapos csecsemő maradt utána.) De volt köztük egy 81 éves madridi hölgy is, akit idős férje kalapáccsal vert agyon, s a rendőrségen ragaszkodott hozzá, hogy ismét megtenné.

2013 óta 39 gyerek is életével fizetett a férfiúi féltékenységért. A férfiak ugyanis a görög Medea mintájára, aki az őt Görögországba csábító, de ott hűtlenné vált Jászont megbosszulandó gyilkolta meg gyerekeit, a kisdedek halálával próbálnak soha nem gyógyuló sebeket ütni „hűtlenné vált” feleségükön. A bosszúnak ez a módja mindig a végső kétségbeesés és egyben kiszolgáltatottság megjelenési formája. A rettenetes tettre Görögországban az övéi közül Jászon által idegenbe csábított, azaz a férfiért mindenét, hazáját rokonait feláldozó és a hűtlenséget megakadályozni képtelen királylány, Médea kétségbeesése ragadja.

A spanyol férfit a spanyol történelem katonai tradíciói, a győzedelmes férfi és bikaviador önérzete, a középkorból visszamaradt becsületkultusz teszi minden más európai férfinál sérülékenyebbé. S ráadásul úgy kell éreznie, hogy a modern világ által a spanyol társadalomra „szabadított” női emancipáció, a női önérzet az ő férfiúi önérzetével kerül kibékíthetetlen konfliktusba. Egyszerre elveszíti ellenőrzését a fölött a világ fölött, melybe beleszületett, s ebből a zsákutcából csak az önmagát is megsebző bosszúban, a gyerekgyilkosságban találhat „kiutat”.

Az újabb gyilkosságok nyomán Spanyolországban egymást érik a tüntetések. A jelszó: „SOS – A macsóizmus ismét gyilkolt”. A kormány új intézményeket hoz létre a fenyegetett nők és gyerekek védelmére. A belügyminisztérium az utóbbi hónapokban 63 000 nő és gyerek számára biztosít védelmet az erőszak ellen. Az Egyenlő Bánásmódért felelős Minisztérium felmérése szerint a spanyol nők 14,2 százaléka vált életében legalább egyszer családon belüli fizikai vagy szexuális erőszak áldozatává. A történéseket azonban az áldozatok többsége elhallgatja. Csupán minden ötödik eset válik ismertté.

A kormány arról is döntött, hogy az áldozat környezetéből érkező, akár névtelen bejelentéseknek is utána járnak. Ámbár ez sem egyszerű, hiszen az áldozatok magát az eljárást is lealacsonyítónak érzik.

Jóval nehezebb lenne a társadalmi tudat átformálása, mely az ellentétes tendenciák valamiféle összehangolásán, a macsóizmus fokozatos leépítésén és a női emancipáció ugyancsak fokozatos érvényesítésén alapulhat. Ellenkező esetben továbbra is mindkét fél a társadalmilag feldolgozatlan ideológiák áldozatává válik. A megoldás a társadalmi dominanciák legkülönbözőbb formáinak egységes és egybehangolt leépítése lehet… A kisebbség-többség viszonytól, a szomszédságon és a családon belüli viszonyokig. Spanyolország, akárcsak a mi kelet-európai környezetünk egyikben sem remekel.

Márpedig egyszerű és gyors megoldások nem lehetségesek.