Aligha akad olyan komolyan vehető szakember, aki kétségbe vonhatná, hogy a jog tudomány. Méghozzá a legfontosabbak egyike, melyre politikai, társadalmi, kulturális életünk és a többi más tudományág is alapoz. Egész Európa, sőt Amerika hangos a magyar pedofília-törvény jogtalanságaitól. Azt azonban, hogy miben állnak ezek a jogtalanságok, jóformán senki meg sem próbálja bizonyítani. Az ugyanis, hogy a törvény „kirekesztő, jogfosztó, homofób”, evidencia. Hogy miért? Azért, mert tiltja a 18 év alatti fiatalok számára a szexuális propagandát. A voltaképpeni kérdés az lenne, hogy miféle szexuális propagandáról van szó. Egyáltalán mi köze lehet a gyerekszexualitásnak a propagandához? A propaganda ugyanis „1. Valamely eszme, elmélet terjesztése hirdetése. ǀpol. A marxizmus-leninizmus tanainak megismertetésére irányuló rendszeres, szervezett tevékenység. 2. Valakinek, valaminek tervszerű népszerűsítése, hírverés, reklámozás 3. Valakinek vagy valaminek az érdekében v. ellenében folytatott tervszerű hangulatkeltés.” (Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972).

Vannak tévéadók, melyek reggeltől estig szexuális propagandát sugároznak. Az interneten is számos effélére specializálódott honlap, site és egyéb üzemel. Főként a fogalom 2. és 3. jelentésében. Szüksége van az egészséges szexuális fejlődésnek az effélére? Évezredeken át nem volt. A szexualitás mindenféle propaganda nélkül is utat tört magának, lévén az egyedfejlődés, illetve az emberi közösségek fenntartásának természetes követelménye. Még maga a prüdéria is szerves része volt a természetes szexuális vonzalom kialakulásának, hiszen a szexuális aktust mindig a titokzatosság aurája vette körül. Az intimitás varázsa tette különlegessé, semmi máshoz nem hasonlíthatóvá.

A gyermek persze mindig rászorult némi szexuális felvilágosításra. Bizonyos korokban egész könyvek születtek a témáról. Nyilván nem négy éves gyerekek használatára… Gondoljunk Ovidius Ars amatoria című tankölteményére, a Káma Szutrára vagy éppenséggel Dámódaragupta A kerítőnő tanítása című „szakkönyvére”. De bármelyikbe is olvas bele a mai ember, azt tapasztalja, hogy inkább szólnak a szerelemtől elválaszthatatlan érzékiségről, a szerelmi hódítás technikáiról, mint a gépiessé gusztustalanított perverzióról. Még Apuleius Aranyszamara sem annyira a szexről szól, mint inkább az emberi viszonyok bonyodalmairól.

Az, hogy a magyar törvény a szexualitás szerelemtől függetlenített, azaz természetellenes aspektusaitól megpróbálja lehetőség szerint elzárni a gyereket, magától értetődő. Ami nem jelenti azt, hogy a szerelemben nem volna minden természetes. Az önfeledt öröm, a gyönyörben való egyesülés mindent magától értetődővé tehet. És ebben a vonatkozásban nincs lényegi különbség a „hideg”, illetve a „meleg” szerelmi aktus közt. Arról nem is beszélve, hogy időnként „hidegek” is folyamodnak olyan megoldásokhoz, melyek főként a „melegekre” jellemzőek. (Mellesleg megfoghatatlan számomra, hogy mi okból melegebb „melegnek” titulált embertársunk szexuális aktusa másokénál? Egy normális „hideg” néha kifejezettem forrónak érzi…)

Hogy a törvény a szülőkre bízza a gyerekek felvilágosítását érthető, bár a „szemérmetes” szülők ezt sajnos viszonylag ritkán teszik meg, s ezért tényleg szükség lehet arra is, hogy az iskolában szakemberek segítsenek be. Melegnek, hidegnek vegyesen, de szakszerűen.

De ha a törvény tizennyolc éves korig „hideget-meleget” eltilt a szexuális propagandától (és nem a szaktudományos felvilágosítástól), nehéz belátni, hol itt a diszkrimináció. Tizennyolc éves korban pedig a fiatal fiúnak vagy lánynak ugyanúgy nincs szüksége szexuális propagandára, mint egy kakasnak, illetve tyúknak. Megy az magától, s ha mégsem, ott a szakember, és akkor sem a propagandista.

Mindez azonban nem annyira a szóban forgó törvényről jutott az eszembe, mint inkább a Covid-19 körül zajló nemzetközi vitákról. Amerikában már a kezdet kezdetén fölröppent a „hír”, hogy a vírust kínai szakemberek laboratóriumokban állították elő (ráadásul nem is a legtisztességesebb szándékkal), és onnan szabadult világgá. Ezt a feltevést kezdetben a komolyan vehető virológusok zöme összeesküvés-elméletnek minősítette. És elterjedése miatt Trumpot kárhoztatta, aki titkosszolgálati információkra hivatkozva hivatalosan is közhírré tette.

Aztán Trump bukott, és fordult a kocka. Amikor a jó nevű berlini virológus, Christian Drosten továbbra is amellett a meggyőződése mellett kötelezte el magát, hogy valóban összeesküvés-elméletről van szó, karrierjét tette kockára, sokan bolondnak nyilvánították, sőt fenyegető levelekkel árasztották el.

Aztán jött Biden, aki immár nyilvánosan is felszólította a titkosszolgálatokat, hogy tisztázzák az ügyet. Tegyenek pontot a dolog végére.

A virológusok közt azóta is folyik a vita, megfelelő bizonyítékok nélkül egyik lehetőséget sem lehet kizárni. Egyrészt azért, mert a kínai kommunisták – minden kommunistára jellemző titkolódzási ösztönből – az esetleges bizonyítékokat is megsemmisítették. S egy szocialista országban (emlékszünk még rá)  senki nem kutakodhat a saját fejétől. Így aztán tudományos érvek helyett a politikaiak uralkodnak. Johannes Bole, a Welt am Sonntag főszerkesztője joggal teszi fel a kérdést „Létezhet-e még egyáltalán a híres tudományos tárgyilagosság?”

Kezdetben a virológusok pusztán önnön szaktudományos tekintélyük védelmében estek egymásnak. Később már úgy vélték, a kutatási támogatások sorsa is azon dől el, hogy kinek van igaza. És végül mindenki a politika kegyeit kereste. Hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy két szuperhatalom nemzetközi rangjára, szavahihetőségére megy ki a játék. Az Egyesült Államok még saját szövetségeseinek titkosszolgálatait is „kikémlelte”, hátha ők mégiscsak tudnak valami pontosabbat.

Angela Merkel 2019-es pekingi látogatásakor még arról beszélt kínai hallgatóságának, hogy reménykedik benne, eljön majd az idő, amikor a nagyhatalmak „multilaterálisan (azaz kölcsönös bizalommal – B. B.) és nem unilaterálisan” tárgyalják meg vitás kérdéseiket. Ma már a Welt am Sonntag népes  – a problémát 26 oldalon meghányó-vető – újságírócsapata is úgy vélekedik, hogy ettől az álomtól soha nem voltunk távolabb, mint a világjárvány óta. A párbeszéd helyét fokozatosan a mind agresszívebb monológ és az ismét elszabadult fegyverkezési hajsza veszi át. Kína ma már lélegzetelállító ütemben fejleszti atomarzenálját. Csak úgy érezheti biztonságban magát, ha – az állomány terjedelmében és minőségében legalább – megközelíti az amerikait.

A fegyverek közt pedig nem csak a múzsák hallgatnak, de a józan ész is megbénul.

Eveline Paradis (az európai leszbikusok, melegek, biszexuálisok, valamint transz- és interszexuálisok érdekszervezetének vezetője) szerint a szivárványos lobogó a Kelet és a Nyugat közti hasadás szimbóluma – Európa azt a kockáztatja, hogy szexuális kisebbségeit az autoritárius hatalmi központok (azaz a magyarok és a lengyelek) önkényének szolgáltatja ki.

Amerika pedig – Biden hasonlóan szimbolikus gesztusaival – a világuralmat Amerikától elhódítani készülő Kínának…