A spanyol kormány a múlt héten kegyelemben részesítette a tartományi (azaz katalán) kormányzat kilenc politikusát, akiknek szerepük volt a 2017. október elsejei függetlenségi népszavazás megszervezésében és lebonyolításában. Az ítélet, melyet a spanyol bíróság 2019. október 18-án mondott ki, 9-13 évre szólt.

Az amnesztiának, mely a büntetéseket végül is két évre rövidítette kül- és belpolitikai okai is voltak.

Egyrészt az Európai Unió soha nem ismerte el az ítéleteket. Nem is tehette, hiszen az akkor még az Unióhoz tartozó Angliában a népszavazásra alapozott szecesszió a jogrendszer szerves része volt (Skócia függetlenségéről rendeztek is népszavazást) és Koszovó is népszavazással vált ki Szerbiából (még ha az az amerikai bombázók árnyékában zajlott is.) A spanyol eljárás jogszerűségének elismerése így aztán nyilvánvaló kettős mércét jelentett volna.

Másrészt a Pedro Sanchez által vezetett spanyol kormány komolyan rászorul a katalánok támogatására. Az amnesztia sajnos nem jelent a spanyolok és a katalánok közti tényleges megbékélést. A kiszabadult foglyok egyöntetűen azt vallották, hogy „Ho tornarem a fer!” (azaz „Mi a következő alkalommal is – egészen pontosan: még egyszer – ugyanezt cselekednénk.”)

Közismert, hogy a skótok, akik az említett népszavazáson az Angliában való bennmaradás mellett döntöttek, az Egyesült Királyság Unióból való kiválását követően immár komolyan gondolják a kiszakadást, és az Európai Unióba való reintegrációt.

Sőt, éppen a spanyol kegyelmi aktussal egy időben a walesiek is a kiválást kezdték fontolgatni. Ez irányú akaratuknak nagyszabású, az angol sajtó által is nacionalistának minősített tüntetésen adtak hangot.

A nemzeti identitás, melyen ez esetben nyelvi-kulturális identitás nemzetközi jogi érvényesítését kell értenünk, egyre fontosabbá válik. Miközben az európai államok egy részében az identitás közjogi, azaz államon belüli érvényesítésének intézménye, az autonómia, továbbra is tabu.

Mint ismeretes, a brüsszeli bürokrácia még a kisebbségek jogaira vonatkozó több mint egymillió aláírást is szőnyeg alá söpörte. Autonómiáról meg – Európa keleti részén – szó sem lehet. Itt az államon belüli autonómia is szeparatizmusnak, azaz az államból való kiválás kísérletének számít, s jogilag ekként is kezelendő.

A kérdést Magyarország, mely egy évig a V4-ek elnöki tisztségét tölti be, valószínűleg megpróbálja napirenden tartani. Hogy milyen sikerrel, az felette kérdéses. De legalább tisztázódik, hogy milyen alapon lehet joguk a katalánoknak, baszkoknak, dél-tiroliaknak, a finnországi svédeknek autonómiához, és a székelyeknek, de részben a szlovákiai, szerbiai, ukrajnai magyaroknak miért nem?

Legalább a kulturális autonómia elvben könnyűszerrel megvalósítható változataihoz?

A nagy olvasztótégely Amerikájában újabban már faji alapon is lehetőség nyílik az önrendelkezés bizonyos formáinak érvényesítésére.

A világ felbolydult, mindenütt régi tabuk veszítik érvényüket, értelmetlen előítéletek, és félig sem gondolt gondolatok kerülnek a „történelem szemétdombjára”. Csak mi, magyarok vagyunk továbbra is kivételek…

De vajon tényleg ennyire különleges, félelmetes, csak a törvényes erőszak bizonyos formáival megzabolázható népesség lennénk?

Ennek a feltevésnek vajmi alacsony a valószínűsége. Mi is ugyanabból az emberből vagyunk, mint Európa és Amerika egyéb népességei.

Meddig lehetséges mindezt tiszta tekintettel és lelkiismerettel tagadni?

(Címlapkép forrása: Wikimedia Commons)