banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

Kultúrharcok

Joe Biden amerikai elnök Trump bukását követően ismételten bejelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok továbbra is szent kötelességének tartja a demokratikus értékrend világszintű meghonosítását.

Kétségtelen, hogy az amerikai demokrácia a mai zűrzavar és kisebbségi terror ellenére még mindig demokratikusabb állam, mint a mi kelet-közép európai államaink. A jogrendszer oly mértékben szilárd, hogy a forrongó kisebbségek anélkül forgathatják fel az utcák rendjét, hogy az az amerikai intézmények, a politikai rendszer, a gazdaság, a hadsereg stabilitására különösebb hatással lenne. A kisebbségek amúgy sem az államhatalmat próbálják megdönteni, hanem annak voltaképpeni alapját, a kultúrát szeretnék (kisebb-nagyobb változtatásokkal) saját ízlésük szerint alakítani.

A fejlemények Antonio Gramscit, a jeles olasz filozófust, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítóját látszanak igazolni, aki úgynevezett hegemónia-elméletében a társadalom két szintjét nem a marxi al- és felépítmény fogalmaiban értelmezi, ahol az alépítményt a termelési viszonyok, azaz a gazdaság jelenti, a felépítmény pedig a kultúra, a jog, a politika intézményrendszereiből áll össze. Azaz szerinte nem a gazdasági alap, hanem a civil társadalom a meghatározó. Ez érthető, hiszen az erőteljesen autoriter rendszerek túlzott mértékben alárendelik az egyént a közösségnek, s ezzel megfosztják az individuumokat a lehetőségtől, hogy önálló kezdeményező szereppel lépjenek fel a társadalmi, politikai és kulturális élet területein. Lenin még úgy vélte, hogy a kapitalista társadalmi rendnek csak egy forradalmi fordulat, azaz egy rendkívüli állapot vethet véget, amely felfüggeszti az érvényes jogrendet, és egy jogon túli jogot léptet életbe. Csakhogy kiderült, hogy az ilyen típusú forradalmi fordulat csupán a keleti államokban lehetséges. Azokban, amelyekben nem létezik jól működő civil társadalom.

Nyugaton az állam csak valamely előretolt lövészárok, amely mögött a civil társadalom intézményei, a rendszer igazi erődítményei húzódnak meg. A dominancia megszerzéséhez tehát a feltörekvő rétegeknek ezeket kell meghódítaniuk, hogy átalakíthassák a társadalmat. Ennek a harcnak a feltételeit nem a jogrendszer felfüggesztése, hanem az egyéni kezdeményezések, a társadalmi mozgalmak teremtik meg, hiszen ezek már önmagukban is képesek intézményrendszereket átalakítani.

Ezért Nyugaton a polgári forradalmakat követően a nagy forradalmi összecsapások helyett a kultúrharc vette át a társadalmi dominancia megszerzésének szerepét. Gramsci a társadalom átalakításának kétféle: keleti és nyugati változatait a mozgóháború, illetve az állóháború kategóriáiban írta le. Az utóbbi, az állóháború a kultúrharc jellegzetes formája. A feltörekvő társadalmi csoportok a hegemón-szerephez a civiltársadalomban betöltött hegemón szerepen át juthatnak el.

Gramsci 1937-ben elhalálozott, elmélete azonban nem merült feledésbe. Újabban mind nagyobb hatással van a társadalomelméletre és a társadalmi folyamatokra is. Hívei szerint a nyugati liberális társadalmakban minden a kultúra szintjén dőlhet el, az oktatási intézményekben, főként az egyetemeken, s az azok mellett működő és alapítványok által finanszírozott kutatóintézetekben. Az alapítványokat a civiltársadalom finanszírozza, melynek – ebből a nézőpontból – a gazdaság, azaz a tőke is szerves része. A dominanciaharcok a tőke pozícióit inkább megszilárdítja semmint megingatná, hiszen magát a civiltársadalmat is jobbára az államtól független tőke finanszírozza.

A kulturális forradalom nyugati a mintapéldáját az 1968-as diákmozgalmak jelentették. Nem utolsó sorban Gramsci tanaira alapozva. A diáklázadás nem borogatta fel a társadalom intézményrendszereit, a gazdasági viszonyokat, és nem érintette a rendfenntartó erőket. A kezdeti lázadozást követő kompromisszum módszeresen és szívósan átalakította az oktatási intézményeket, a sajtót, a művészeti világot, a jogértelmezést, a politikai ideológiákat. Az ezredfordulóra minden fontos kulturális intézményben az ún. hatvannyolcasok kerültek meghatározó pozíciókba. A baloldali eszmék a jobboldali ideológiákat is áthatották, s ezzel elhalványultak a jobb és a bal közti különbségek is. S ezzel a választók megzavarodása, implicite a választások eljelentéktelenedése vált a posztmodern kor egyik legfontosabb fejleményévé. Politikában ugyanis – a jeles magyarországi filozófus, Kis Lajos András szóhasználatával élve – mindig az a megoldás bizonyult kifizetődőnek, amikor az idealizált példaképet a pártok égi magasságokba emelik, a hétköznapok harcaiban viszont az ellenfél fegyvertárából elcsent brutális eszközökkel próbálnak a „másik fél fölébe” kerekedni.

Így aztán Gramscinak és követőinek elgondolásait nem csak az Új baloldal, de az Új jobboldal is sajátjának tekinti. Van ma már olyan nagy hatású ideológus is, aki „baloldali jobboldalinak”, illetve „jobboldali baloldalinak” tekinti önmagát.

Az Amerikában és Európában zajló kultúrharcok voltaképpen a nyugati hegemónia más eszközökkel való kiterjesztésének immár tudatosan kultivált eszközeivé is váltak.

Az Unió Parlamentjében és bizottságaiban, főként a LIBE bizottságban a kultúrharcok olyannyira nyíltan és szemérmetlenül zajlanak, hogy mellettük még a vírusjárvány elleni küzdelem kudarcai és a várható gazdasági következmények is másodrendűvé váltak. A cél ma is Magyarország és Lengyelország bármi áron való térdre kényszerítése. A cél elérésének, azaz a kultúrharc győzelemre vitelének legfontosabb eszköze ezúttal is a civil társadalom, amelynek intézményeit, az alapítványokat és NGO-kat szisztematikusan a nemzetközi nagytőke finanszírozza. Ami persze arra utal, hogy a marxi „gazdasági alépítménynek” a kultúrharc esetében sem elhanyagolható a szerepe.

Az amerikai Demokrata Párt – ez ma már aligha lehet kétséges – nem a választási küzdelemben, hanem az említett kultúrharcban kerekedett felül a szintén kulturális eszközöket felvonultató (lásd populizmus!) Trumpon.

Trump számára az amerikai hegemónia meghódítása volt a cél, ezért a nemzetközi kultúrharc folytatását (legalábbis időlegesen) felfüggesztette. Biden, illetve a mögötte felsorakozott kultúrharcosok a hazai győzelmet követően ismét megújult erővel vetik bele magukat a nemzetközi kultúrharcba is. Oroszországgal és Kínával szemben sem pusztán katonai erejüket sorakoztatják fel és nem csak a Trump által kezdeményezett szankciók rendszerét és a kereskedelmi háborút folytatják, de a kínai civil társadalom megerősítését is fő céljuknak tekintik. Ámbár ez esetben sokkal nehezebb dolguk lesz, mint az Uniónak Magyarország és Lengyelország esetében. Bár előretolt hadállások máris léteznek, s talán nem csak Hongkongban.

A Tienanmen-téren lezajlott mészárlás már évtizedekkel korábban jelezte, hogy Kínában is ébredezik a civil társadalom. A folyamatot a megtorlás megtörte, de nem volt képes eltüntetni, számos jel utal rá, hogy a hamu alatt továbbra is ott izzik a parázs, mely az egyelőre valóban szilárd kínai diktatúrát lángra lobbanthatja. A jövendő évtizedek válságfolyamatainak következményei kiszámíthatatlanok, s a kommunista diktatúra hatalmát is megingathatják.

Ami persze Amerikára vonatkozóan is igaz. Hosszabb távon az a kulturális dominancia sem tartható fenn, melyet a demokraták kialakítottak és igyekszenek örökéletűvé átformálni. Szakértők szerint példátlan méretű gazdasági válság robbanhat ki, mely felboríthatja a dominanciaharcok eddigi rendjét, s akár a kapitalizmus alapjait is megrendítheti.

Sötét időknek nézünk elébe. Igaz, ezeket – a történelem viszonylag precíz – menetrendje szerint mindig derűsebb időszakok követik. Sajnos, félő, hogy a posztmodern történelem – szinte már középkor végi szenvedélyekkel és minden korábbinál súlyosabbnak ígérkező válságjelenségekkel terhelt – szerelvényre egyszer mégiscsak kisiklik válságok egész sora által rongált több ezer éves pályájáról.

Az esetleges tömegkatasztrófa méreteiről elképzeléseket is nehéz lenne alkotni…

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?