Mi, újságírók is folyamatosan érezzük azt a rejtélyes nyomást, mely csaknem minden mondatunk megfogalmazásakor ránk nehezedik. Merthogy nem tesz jót, ha a genderelméletről ellenszenvvel nyilatkozunk, ha az amerikai választási kampányról nem vagyunk jó véleménnyel, ha helyeseljük a Nord Stream 2 megépítését, ha jó kétezer évvel a vérbosszú Pallas Athéné általi felfüggesztése után helytelenítjük Amerika bosszúhadjáratait. Vagy a fentiek ellenére nem hiszünk a fehér faj jóvátehetetlen bűnösségében, az újabb bevándorlási hullám észszerűségében, az áldozati státus felmagasztalásában… Oldalakon át folytathatnám.

Érdeklődéssel vetettem hát rá magam Josef Joffe, a Die Zeit szerkesztőjének a Neue Züricher Zeitungban közétett vitacikkére, melynek már címe is sokkoló: „Hier die Woke-Aktivisten, dort das Wohlfühlstaat: wie die Bürger ihre Freiheit Langsam, aber sicher preisgeben”, azaz „Itt a Woke-aktivisták, ott a jóléti-gondoskodó állam: ahogyan az állampolgár lassan, de biztosan elveszíti szabadságát.”

Az angol woke terminus jelentése a „felébredt”, „megvilágosodott”. A megvilágosodottak abban a mély meggyőződésben élnek, hogy a „föld elátkozottjai”: a nők, a sötétbőrűek, a melegek, az idegenek, a másként gondolkodók voltaképpen az aljas fehér ember (lényegében a fehér férfi) áldozatai. A liberális, tehát hatalmában korlátozott államot manapság nem a személyi kultuszra épülő diktatúrák, hanem két olyan ellenség fenyegeti, melyre a korábbi generáció csak lázálmaiban gondolhatott.

Egyrészt a puha totalitarizmus, melynek alapjait negyven évvel ezelőtt Heidegger nyelvfilozófiája nyomán a francia Foucault, Derrida, Lyotard, az amerikai Paul de Man és a „dekonstrukció” elméletének más képviselői alapozták meg. Az elmélet főként az irodalomtudományban vált gyakorlatilag egyeduralkodóvá, de később a politikai diskurzust is alapjaiban átformálta. Másrészt a jóléti állam, melyben a demokratikus állampolgári közösség hatalmát fegyveres erőszak nélkül csendes türelemmel a demosnak engedte át.

A Wokeness (azaz a megvilágosodás) alapjában véve az NKVD nélküli sztálinizmus és a vörös brigádok nélküli maoizmus posztmodern változata. Célja a fehér ember uralmának felszámolása. A támadás a Nyugat legfontosabb értékei: a reneszánsz, a felvilágosodás és a liberalizmus ellen irányul...

A reneszánsz az antik tudományosság újrafelfedezésén túlmenően a gondos vizsgálódás, a megfigyelés, a matematika és a bizonyítás megalapozója, illetve továbbvivője.

A felvilágosodás a reneszánsz teremtette alapokon a saját fejjel való gondolkodás vakmerő kísérlete. Az alapelv: nem papok, potentátok és pártok gondolkodnak helyettem. Az igazság nem áll közvetlenül rendelkezésre, nem föltétlenül elődeinktől kapjuk. Csak folytonos vitákban, a feltevések alapos felülvizsgálatával és falszifikálásával (azaz az ellenérvek és ellentmondások felkutatásával) juthatunk el hozzá.

De bizonyosan létezik.

A politikai univerzum középpontjában sem a klán, a kongregáció, a népcsoport vagy nemi közösségek állnak. Az állampolgári közösség alapja az individuum. Az állam nem uralkodik, hanem kiszolgál. Az uralkodó sem állhat a törvények fölött, maga is alárendelődik a törvényeknek.

A posztmodernben mindezek az értékek „a történelem szemétdombjára” kerülnek. Igazság nincs, csak igazságok vannak. Minden eddigi olvasatot, értelmezést meg kell kérdőjelezni (azaz „dekonstruálni” kell), hogy a szöveget az archeológiában megszokott mélyebb és mélyebb rétegekre lebontva újra lehessen értelmezni. A cél nem a fogalmak elvetése, hanem bizonytalanná tétele, megkérdőjelezése. A nyelv a gyakorlatban ugyanis a valóság nevű absztrakciót lényegénél fogva folyton meghamisítja. A kételkedés itt nem az igazság keresésének alapja, hanem az „állítólagos” igazság módszeres megtagadása. A tudás puszta elméleti konstrukció, melyet a hatalmasok arra találtak ki, hogy a társadalom elesettjeit szolgaságba taszítsák. A tudás és az erkölcs csupán az egyes kultúrák viszonyítási rendszerében „érvényes”. Igazság nincs, csak igazságok vannak. Következésként joggal tombolhat a hatalmat szolgáló relativizmus. Egyre megy: objektív vagy szubjektív, valóság vagy képzelgés – mindenik pusztán egy elmélet „stratégiai eleme”.

Még a matematikai is gyanús. A fehér ember szolgálatában áll. Az amerikai Oregon államban egy 82 oldalas, pedagógusoknak szánt brosúrát szerkesztettek azzal a céllal, hogy a matematikában rejlő rasszizmust leépítsék. A matematikában sincs helyes eredmény, csak lehetséges eredmények vannak.

Goodthink és a Newspeak (azaz az épp érvényes gondolat és az orwelli újbeszél) érvényesítéséhez semmi szükség immár Gestapóra, vagy gulágokra. Maga a társadalom, egészen pontosan egy „értelmezésfelügyeleti” kaszt gondoskodik róla, hogy a hasznos értelmezés mindenkihez eljuthasson. Ez az elit rendelkezik a kultúra „termelőeszközeivel”: az egyetemekkel, a médiával, az alapítványokkal, az iskolákkal, a művészetekkel. Végső célja a Marxtól és Lenintől kölcsönzött elgondolások tényleges „életbe ültetése”.

Josef Joffe nincs egyedül ezekkel az eszmékkel, a megoldást a közgazdász Philippe Agion filozófus, Macron elnök egyik főtanácsadója is a kapitalizmus „kreatív szétverésében” („kreative Zerstörung”) látja. Célja egyfajta „emberarcú kapitalizmus” megteremtése. Jól emlékszünk még rá: az „emberarcú szocializmus” eszméjének meghirdetése is a szocializmus végnapjait vetítette előre.

A mai kapitalizmusért sem lenne kár.

Megdöbbentő azonban, hogy ezekben a sok igazságot tartalmazó szövegekben a demokrácia mint működőképes politikai rendszer gondolata föl sem merül. Nem téma többé. A nyugati gondolkodók nem érzékelik, hogy minden gond, torzulás és visszaélés, amiről elmélkednek, a demokrácia fogalmának tisztázatlanságából ered.

S annak ellenére sem érzékelik, hogy az új ideológiai áramlat jegyében a hamis gondolat (Falschdenken) és a hamis beszéd (Falschsprech) ma már embereket és karriereket nullázhat le – tisztességes bírósági eljárások nélkül. A rasszizmus vagy a szexizmus vádja máris elegendő bizonyíték.

Karl Marx a tenyerét dörzsölné örömében – állítja Joffe –, hogy az, amit ő tanított, azaz, hogy az állam a mindig uralkodó réteg engedelmes eszközévé alakítható, immár demokratikusan is megvalósulhat. Politikaként, igazságszolgáltatásként és végrehajtó hatalomként egyaránt. Ő tehát tényleg nem tévedett.

A mai jóléti állam birtokosai is arra hivatkoznak, hogy ők nem valamiféle elitet képviselnek, hanem az állampolgárok közösségét (Staatsvolk) szolgálják. Mindentől: veszedelemtől, kockázattól és fölösleges szenvedéstől megóvnak minket anélkül, hogy valamiféle politbüró szerepét kellene játszaniuk. Az állam egyfajta jó szamaritánus, akinek minden gondja az elesettek megsegítése.

Ezzel szemben mind nyilvánvalóbb, hogy a piac önmagában nem képes tartós egyensúlyt teremteni. Korona-ügyben is kaotikus összevisszaság uralkodik, bürokratikus parancsok hangzanak el és valósulnak meg, miközben az állam önnön hatalmát minden korábbinál tovább fokozza. Nyilván az állampolgárok költségére. 1 900 körül az amerikai állam 8 százaléknyi adót szedett be. Ma már 44 százaléknál tart. Nagy-Britannia 12-ről 51-re Németország 20-ról 45-re növelte az adókat, s a koronaválság nyomán a német „szociális hozzájárulás” 57 százalékra növekedett. Az állam folyamatosan növekszik, miközben az önmagáért felelős autonóm állampolgár mozgástere folyamatosan zsugorodik.

A woke gyakorlatilag ugyanaz, amit a jakobinusok és a vörös brigádok kikényszerítettek. A mások nevében teszik számunkra lehetetlenné, hogy másként gondolkodjunk.

A kérdést, hogy mi lehet mindennek az oka, Joffe is felteszi. De válaszában maga is megismétli azt a logikai hibát, melyben maguk a bajok is gyökereznek. Ő is a liberalizmusnak azt a manapság egyetemesen elfogadott felfogását (voltaképpen a neoliberalizmust) tekinti mérvadónak, melyet az irányzat megalapítói, John Locke, Adam Smith és John Stuart Mill aligha helyeselnének. Ők még nem mondhatták ki, hiszen a közösségi terrorral, azaz arisztokrácia hatalmával szemben kellett az egyén autonómiáját védelmezniük, sőt számos vonatkozásban ki is vívniuk. Akkor a partikuláris közösségek az arisztokráciát képviselő uralkodó korlátlan hatalmával szemben mellékeseknek tűntek. Az állampolgárt mint egyént sikerült emancipálni. De az individuum jogainak elismerése után a közösségi individuumok elismerésének kellett volna következnie. Sok szempontból következett is. A nők például szintén emancipálódhattak, szavazati jogot nyertek. Az állam legtöbb helyütt az eltérő vallási felekezeteket is elismerte. A más bőrszínűek is elnyerték állampolgári státusukat. A különböző társadalmi osztályok fokozatosan érvényesítették érdekeiket. Azaz anélkül, hogy ezt bárki is kimondta volna, mindannyian közösségi individuumokként érvényesíthették érdekeiket. Még a gyerekek, a melegek és a fogyatékosok is.

Egyetlen kivétellel. A nyelvi-kulturális közösségekével. Az utóbbiak vonatkozásában a nemzetközi jog bújtatva sem ismer közösségi jogokat. Annak ellenére sem, hogy a fentebbi esetekben – fű alatt – gyakorlatilag elismeri és érvényesíti. Igaz, formailag azokat is egyénekre vonatkoztatva.

Csakhogy nincs egyetlen ember, aki anyanyelvét és kultúráját minden részletében ismerhetné. A nyelvi-kulturális identitás egyénekre nem alkalmazható, mert az hangsúlyozottan közösségi. A nyelvek és kultúrák soha nem egyének, hanem többé-kevésbé zárt közösségek tulajdonai. A nyelvi-kulturális közösségek tagjai csak és csakis közösségként emancipálhatók. Ezt a lehetőséget a nemzetközi közösség máig menően eltökélten megtagadja.

És innen ered minden probléma, amit Joffe és társai tárgyalnak.

Az egyes nyelvek és kultúrák sajátos látásmódot és világképet implikálnak. Ezek a világképek azonban nem kizárják, hanem látványos különbözőségük dacára kiegészítik egymást. Mindenik sajátos vonásokkal gazdagítja a világkultúrát és természetesen egymást. Csakhogy a modernitás nemzetépítési gyakorlata – a kezdetektől gazdasági érdekek szolgálatában is – a kisebb nyelvek és kultúrák nagyobbakba való beolvasztásának folyamata, azaz kisebb-nagyobb etnocídiumok gyanánt valósult meg. Ezt a folyamatot a román származású, de Amerikában elhalálozott Eugen Weber „Peasants into Frenchmen” (azaz „Parasztból francia”) című, ma már klasszikusnak számító – de a társadalmi gyakorlatban azóta is „hatástalan” művében írja le. A modern társadalmak kivétel nélkül nyilvánvaló, de a mai elméletek által szisztematikusan szőnyeg alá söpört nyelvi-kulturális terrorra épültek és szelídített változatokban épülnek ma is. (Lásd bevándorlók!)

Ha ez a terror legitim, akkor ennek a gyakorlatnak a kezdeményezőjével, a fehér emberrel szembeni dühödt ellenérzések megalapozottak. Én is ugyanazzal az érmével fizethetek neki, mellyel egykor ő fizetett nekem. Ha van hozzá hatalmam, minden, az enyémtől eltérő véleményt, tudást, életérzést simán betilthatok.

Az persze alapigazság, hogy abszolút igazság valóban nincs. Az igazság mindig egy ideálhoz való közelítés. S ez csak igazi demokráciában sikerülhet, a különböző – nyilván mindig nyelvi kulturális eredetű  – igazságok szabad vitájában. Ezek a viták azok, melyek a reneszánsz, a felvilágosodás és a liberalizmus eredeti – még tiszta – gondolatrendszereinek keretében folyamatosan közelebb vihettek a soha nem teljes, de mind teljesebb igazsághoz.

Újabban, amint azt Joffe és sokan mások is diagnosztizálják, ettől a demokráciától távolodunk. A szó szoros értelmében napról-napra…

(Címlapfotó forrása: Pexels)