Ralf Menzer, a Nemzetközi Politika és Társadalom című német folyóirat szarajevói regionális irodájának vezetője kétségbeesett tanulmányban figyelmezteti az európai közvéleményt arra, hogy az észak-balkáni régióban ismét „háborús helyzet” van kialakulóban.

Az ok szerinte az, hogy a – beszédes nevű – szlovén internetes honlapon, a Necenzuranón egy hivatalosan nem létező tervezet látott napvilágot, mely Bosznia-Hercegovinában és a környező államokban a daytoni szerződés dacára máig tisztázatlan, a szöveg szerint „kaotikus” viszonyok rendezésére szólít fel. Ezzel – figyelmeztet Menzer – a szlovén jobboldali (balliberális terminussal jobboldali-populista) kormányzat ismét fölnyitotta Pandora szelencéjét. Ezzel szabaddá vált az út az etnikumok közti nacionalista szeparatizmus, a határváltoztatásokra irányuló törekvések előtt. Az évszázadok óra megoldatlan balkáni konfliktusok, melyek a térség államait újra és újra a gyűlölet és az erőszak szakadékába taszíthatják, ismét aktivizálódnak.

A szerző Tanja Fajont, az Európai Parlament baloldali szlovén képviselőjét idézi, aki szerint a jelenség Szlovénia – jobboldali kormányzat általi – „orbanizációjának” következménye. Azt, hogy az Unióban minden bajnak Orbán Viktor az okozója, már régóta tudjuk, de hogy a határokat is szét akarná verni, arról eddig még nem szerezhettünk tudomást.

A Necenzurano által közölt szöveget, melynek bizonyos részeit Menzer szerint is „Budapesten fogalmazták”, a portál szerint az Európa Tanács elnöke, Charles Michel is kézhez kapta, azzal a céllal, hogy a kérdés az Unió intézményeiben, mindenekelőtt a Tanácsban is napirendre kerüljön. Charles Michel azonban kategorikusan tagadja, hogy egy ilyen szöveg eljutott volna hozzá.

A szöveg tehát hivatalosan „nem létezik”, de az észak-balkáni puskaporos hordó körül – Menzer szerint – ismét szikrák röpködnek. És az európai államok közel sincsenek tisztában azzal a veszéllyel, hogy az „etno-nacionalizmus” bármikor ismét lángra lobbanhat. Márpedig „az Észak-Balkán államai csak és csakis multietnikus és vallásilag pluralista államok gyanánt létezhetnek... Az etnikai határváltoztatásoknak semmi értelmük.” Legalábbis akkor tehetjük hozzá, ha azt nem az Amerikai Egyesült Államok erőlteti ki, ahogyan az Koszovó esetében is történt.

Mindazonáltal Menzer kijelentésével – elfogultságai ellenére is – egyet kell értenünk. A határok tologatása soha nem volt és soha nem lesz a valóban megnyugtató megoldás. Az eltérő nyelvi-kulturális és vallási közösségek problémáit a határváltoztatások soha nem megoldották, csupán új keretek közt, megváltozott előjelekkel reprodukálták. Ez történt Erdély Romániához való csatolásával, Koszovó elszakadásával, Ukrajna függetlenedésével, s a sort hosszan folytathatnánk.

Magukat a nyelvi kulturális közösségek közti viszonyokat kell demokratikusan, a közösségi egyenjogúság, a nyelvi-kulturális közösségek belső önrendelkezésének, az anyanyelv nyilvános használatához való tényleges jogosultságoknak a garantálásával rendezni. Ez azonban – talán Svájc kivételével – gyakorlatilag sehol nem történt meg. A többség mindenütt kisebb-nagyobb mértékben visszaél előnyös helyzetével.

Manapság divat mindenért az úgynevezett identitáspolitikát kárhoztatni. Amin a kisebbségek nyelvi-kulturális, vallási és egyéb identitásjegyeikhez való ragaszkodását szokás érteni. A többségek esetében ugyanez nem számít bűnnek. Pedig a kisebbségek „nacionalista” indulatait minden esetben a rajtuk esett többségi sérelmek generálják. (Más kérdés, hogy ha a helyzet a javukra változik, ahogyan az Amerikában a demokraták választási érdekeinek érvényesítése során történt, a kisebbségek is visszaélhetnek „helyzetükkel”.) A kisebbségeknek azonban (ha éppen nem az amerikaihoz hasonló manipulációk áldozatai) nemigen van gyakorlati lehetőségük arra, hogy a „többség” érdekeit szignifikánsan sértsék. A kisebbségi indulatok leszerelésének leghatékonyabb eszköze normális esetben a többségi önkorlátozás, a kisebbségek iránti tapintat, a „sajátosság méltóságának” minálunk egykor oly gyakran és oly hiába hangoztatott elismerése. Tegyük hozzá, ez az elismerés csak és csakis érdekmentes, tehát önzetlen lehet. Következésként az állítólag nem is létező javaslatnak, hogy a többség és a kisebbség problémáinak rendezését az Unió szintjén kell megoldani, ha nem létezik is, léteznie kell.

Merthogy valóban ez az egyetlen megoldás.

A szóban forgó folyóirat egy másik, szocialista beállítottságú szerzője ezt világosan látja is. Ian-Werner Müller Kollektív identitások nélkül nem fog menni című cikkében úgy véli, hogy a vádként megfogalmazott identitáspolitika célja nem több és nem kevesebb, mint hogy a nem-identitást (azaz az identitás felszámolását) kell normalitásnak tekinteni. Azaz a demokratikus egyenlőségnek egyformává tételt, azaz a társadalom homogenizálását kell jelentenie. Ezt azonban az érintettek csakis ellenséges lépésként, az identitáscserét (az asszimilációt) kikényszerítő elnyomásként értelmezhetik, ami természetszerűleg vált ki a többséggel szembeni elégedetlenséget, sőt ellenséges indulatokat. Ilyen körülmények közt semmi esélye sincs valóban multi-etnikus, más szóval a Nyugat politikai szótárából újabban száműzött multikulturális társadalmak kialakításának.

Az efféle társadalmakat a jeles német filozófus, Theodor W. Adorno olyan közösségek gyanánt jellemezte, melyekben bárki félelem nélkül más, azaz eltérő identitású (is) lehet.

Hogy Orbán Viktornak lehetne bármi köze a Necenzurano szövegéhez, erősen kétséges. De ha valóban lenne, idővel ismét csak az derülhetne ki, hogy ismét csak neki volt (vagy legalábbis lehetett volna) igaza.

Ha nem volnának konfliktusok – véli Müller – a demokráciára sem lenne semmi szükség, hiszen annak voltaképpeni funkciója a konfliktusok békés, kölcsönös (de csak ritkán azonos mérvű) engedményekre és mindig megegyezésre alapozott megoldása. Merthogy nem minden konfliktus vezet a társadalom fatális megosztottságához, ahogyan azt ma oly sokan vélik. Éppen ellenkezőleg. A konfliktus éppen a szélsőséges megosztottság elkerülésének, a belső ellentétek mérséklésének és végső konzekvenciáiban folyamatos felszámolásának legfontosabb eszköze. Legalábbis normális esetekben...

Az Európai Unió domináns politikai irányzatai erről nagyon másként vélekednek, s épp ez jelenti az igazi veszélyt, mely az Unió államainak megosztottságához és végső konzekvenciájában akár az Unió széteséshez vezethet. Az észak-balkáni konfliktusokat tehát továbbra sem szőnyeg alá kell söpörni, ahogyan azt Menzer úr szeretné, hanem okosan és tapintatosan megoldani.