A nemzetközi nyilvánosság jogos felháborodással veszi tudomásul mindazt, ami Kína Hszincsiang (magyarul: Határvidék) nevű tartományában történik. A tartomány lakóinak többsége egykor a türk népcsoporthoz tartozó (kezdetben buddhista, de évszázadok óta már muzulmán hitű) ujgurokból állt. 745 és 840 közt Ujgur Kaganátusként  független államalakulatot is létrehoztak. Ezt követően a Kelet-Turkisztánként nyilvántartott terület a kirgizek, a mongolok (600 éven át), majd a kínaiak fennhatósága alá került. (A terület központja az ókorban is az úgynevezett Selyemút egyik fontos állomása volt.) Az ujgurok azonban az utóbbi évszázadokban sorozatosan fellázadtak a – mongol uralom összeomlását követően megerősödött – kínai a fennhatóság ellen. A felkeléseket azonban a kínai császárok sorozatosan leverték. Tartomány 1759-ben kapta a Hszincsiang nevet. A közel száz évvel későbbi újabb felkelés után 1876-ban Kína formálisan annektálta a területet. A második világháború időszakában – a japán támadás idején – az ujgurok ismét átmeneti függetlenséget élvezhettek, de 1949-ben (szovjet jóváhagyással) ismét visszaállt a kínai uralom. A tartomány ekkor kapta a Hszincsiang Ujgur Autonóm tartomány nevet. A tartományban az ujgurok mellett 13 másik nemzetiség, főként kirgiz, kazah és egyéb, szintén türk származású népcsoport is élt.

Az 1954-es kínai Alkotmány garantálta a kisebbségek autonómiához való jogát. Az autonómia örve alatt azonban már kezdettől megindult a han-kínai betelepítés. A folyamatot az 1984-es nagyszabású alkotmánymódosítás gyorsította fel. Az alkotmány preambulumába ekkor már kiemelt helyen került be a tétel, miszerint „Kína egyike a világ leghosszabb történelmével rendelkező országainak. Az összes nemzetiség közösen alkotja Kína ragyogó kultúráját és a csodálatos forradalmi hagyományokat.” A következő évtizedek felgyorsult betelepítései nyomán az ujgur népesség részaránya 50 százalék (kb. 10 millió) alá csökkent, Ürümcsiben, a fővárosban, melyet korábban döntő többségében ujgurok laktak, ma már mindössze néhány százalék ujgur él.

Az ujgurokból az agresszív asszimilációs törekvések mind erőteljesebb ellenállást váltottak ki. 1990-ben ismét lázadás tört ki, melyben 60 személy életét vesztette, 8 ezret letartóztattak. 1993. március 15-én az ujgur ellenállók Ujgurisztán Felszabadítási Frontja néven illegális szervezetet hoztak létre, melynek tagjai, akiket a szomszédos államok, főként Afganisztán (nemrégen még szovjetellenes) kiképző táboraiban készítettek fel, 800 fegyveres akciót hajtottak végre kínai rendőrőrsök ellen. (Még Pekingben is.)

Így aztán nem csoda, hogy Kína a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás után – Bush elnök felhívására – lelkesen csatlakozott a terrorellenes koalícióhoz. Afganisztán elfoglalásakor néhány ujgur is Guantanamoba került. De mindannyian tagadták, hogy közük lenne a Ujgurisztáni Felszadítási Fronthoz, az Al-Kaidához, vagy a tálibokhoz.

Az amerikai–kínai viszony romlásával párhuzamosan azonban az ujgurok az amerikai állam számára is értékesekké kezdtek válni. Az emigráns ujgurok már 1995-ben Képviseleti Irodát nyitottak Washingtonban. De a Nyugat számára az ujgur kérdés még mindig nem vált igazi aduvá. A közben létrejött Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom (az ún. ETIM), akárcsak a Kurdisztáni Munkáspárt (a PKK) felkerült ugyan a terrorista iszlám szervezetek listájára, de az ujgurok tömeges üldöztetése elleni tiltakozások még mindig nem érték el nemzetközi diplomácia ingerszintjét. Egészen Trump, majd különösen Biden elnök hatalomra jutásáig. Biden Kínát immár nyilvánosan is az ujgurok elleni genocídiummal vádolta meg.

Ekkor kerültek széleskörű nyilvánosságra a korábban is ismert – de taktikai okokból elhallgatott – információk, melyek szerint Hszincsiangban egész sereg kényszermunkatábor üzemel, melyekben – terrorizmus vádjával – százezrével tartanak fogva ujgurokat. Férfiakat kínoznak, nőket erőszakolnak meg. A legdrasztikusabb eszközökkel nevelik át őket. A kínai kormányzat kénytelen volt elismerni a táborok létét, de azt állította, hogy a táborok önkéntesek, s bennük pusztán szakmai továbbképzés folyik.

A táborokról készült szatelitfelvételek azonban, melyeken jól kivehetők az őrtornyok, a szögesdrót kerítések, a barakkok, egyértelműen arról tanúskodnak, hogy hitelt kell adni azoknak a Nyugatra menekült egykori foglyoknak vagy alkalmazottaknak, akik a munkatáborok tömegeiről beszélnek.

A német Welt am Sonntagban már két tanúvallomás is megjelent. Mindkettő nőtől származott. Egy „sikeresen átnevelt”, s ezért szabadon engedett, s csodával határos módon Nyugatra menekült fogolytól, aki ma Németországban él. És egy kirgiz eredetű tanárnőtől, akinek szülei az egykori Szovjet Kirgizisztánból települtek át Kínába, s aki ezért valamiféle mintaemigránsnak számított. Szülei kínai iskolába járatták, folyékonyan beszélt kínaiul. Így megnyílt előtte a tanári karrier, 30 éven át a tartományi főváros Ürümcsi egyik általános iskolájában tanított. Sikeresnek tekintett asszimilációja méltánylásaként olyan kedvezményben is részesült, mely az ujguroknak nem járt ki: volt kínai útlevele. Sőt a hatóságok – pedagógusi lelkiismeretessége miatt – annyira megbíztak benne, hogy több koncentrációs táborban – egyfajta „megtiszteltetésként” – kínai nyelvre és kultúrára oktathatta az ujgurokat. Önnön biztonsága érdekében szigorúan titkolnia kellett, hogy együttérez „tanítványaival”. Még titoktartási nyilatkozatot is aláírattak vele. Ujgur férjének sem beszélhetett róla, hogy hova jár. S miután már úgy érezte nem képes elviselni az ott látott borzalmakat – a nők sterilizálását, megerőszakolását, a férfiak megkínzását, a legválogatottabb megaláztatásokat – kihasználta kínai útlevelét, s a lehetőséget, hogy külföldön élő lányához látogathatott. Végül Hollandiában telepedett meg, ahol a legnagyobb lélekszámú ujgur közösség él. Itt tanítja – ezúttal ujgur nyelvre – az ujgur gyerekeket.

Quelbinur Sidik, így hívják a ma már Hollandiában élő tanárnőt, Maximilian Kalkhofnak, a Welt am Sonntag riporterének azt is elmondta, hogy annak a néhány rabnak, akinek sikerült elmenekülnie, Kínában maradt családja érdekében Nyugaton is hallgatnia kell. Ő beszélhet, mert neki senkije sem maradt odahaza.

Amint elmondta, a kínaiak egymás közt csak megvetéssel beszéltek az ujgurokról, valamiféle alacsonyabb rendű „fajnak” tekintették őket, akikből úgymond „embert” kell faragni. A férfiak nem viselhettek szakállt, a gyerekek nem kaphattak ujgur neveket. A helyzet akkor vált valóban kritikussá, amikor Chen Quanguot, a korábbi félelmetes hírű tibeti pártfőtitkárt nevezték ki Hszincsiang tartomány élére. A szomszédos Tibetben szerzett tapasztalatait kellett itt kamatoztatnia. 2018-ban 1,6 millió ujgur családi házba osztottak be kínai hivatalnokokat, hogy magánéletükben is megfigyelhessék és kínai nyelvű társalgásra kényszerítsék őket.     

A kínai hatóságok az asszimilációs nyomást a terrorizmus megtörésének kényszerével, a foglyok olcsó munkaerőként való dolgoztatását pedig a tartományban uralkodó szegénység felszámolásának szükségletével magyarázták. A magas ujgur termékenységi ráta megtörése érdekében a 18-50 év közötti ujgur nőket sterilizálták, vagy spirált ültettek beléjük. A települések és a táborok jó ideje tele vannak arcfelismerő kamerákkal, s a legkisebb ellenállásért is súlyos büntetés jár. Még az önkéntelen testbeszéd is „lebuktathatja” őket.

„Ha kínai egyetemistákkal vagy turistákkal találkozom, még Hollandiában is pánikrohamok vesznek erőt rajtam. – mondotta el Sidik a riporternek – Ismét úgy érzem magam, mintha valamelyik lágerben lennék.”

Az erőszakos átnevelés évtizedek óta folyik. És bár az Amerikában élő német egyetemi tanár, Adrian Zenz, aki a kérdés szakértőjének számít, évek óta próbálja felrázni a nemzetközi közvéleményt, figyelmeztetései süket fülekre találtak. Ami nem is annyira meghökkentő, hiszen Franciaország és Anglia a 19. században és a 20. század elején – természetesen összehasonlíthatatlanul humánusabb „eszközökkel” – szintén asszimilálta a kisebbségeit. S a világ számos más államában ma is hasonló folyamatok zajlanak. Még Európában is. Spanyolországtól Kelet-Európán át Észtországig vagy Ukrajnáig. Zenz arra is figyelmeztetett, hogy a genocídium vádja (melyet Joe Biden és mások megfogalmaznak) jogilag tarthatatlan, hiszen az ujgurokat a kínai hatalom (a sterilizálásokon túlmenően, melyek nehezen bizonyíthatók) nem fizikailag semmisíti meg, hanem nyelvileg és kulturálisan. Ennek a folyamatnak a pontos megnevezése pedig az etnocídium lenne. Ez a terminus azonban a nemzetközi jogban nem létezik, és nagy valószínűséggel nem is fog létezni, hiszen a kényszerasszimiláció szofisztikáltabb változatai a nyugati államokban ma is léteznek. (Lásd például a milliós migránsközösségek úgynevezett integrációját!)

Ennek ellenére az Európai Unió parlamentje szankciókat léptetett életbe négy, a táborok működtetésével összefüggésbe hozható kínai hivatalnok ellen. Akiket kitiltottak Európából és bankszámláikat is zárolták. Igaz, Hszi Csin-ping vagy a rettegett Chen Quanguo nincs köztük. 

Az 1967-ben született Dolkum Isát, aki 2004-es megalapítása óta az Ujgurok Világkongresszusának elnöke (s akinek szülei a táborokban pusztultak el) Angela Merkel a fentiek ellenére sem volt hajlandó fogadni. Isa a Hszinjiangi Egyetemen a 90-es években demokráciapárti tüntetéseket szervezett. Az üldöztetés elől menekült Németországba. A visszautasítás indokát persze Angela Merkel titkársága is csak virágnyelven mondhatta el, de nyilvánvaló, hogy a valódi okot a Németország és a Kína közti virágzó gazdasági és kulturális kapcsolatok jelentették. Németország egyik legjelentősebb kereskedelmi partnere éppen Kína. A németek még kínai munkatáborokból származó gyapotot is importálnak. (Igaz, koronavírus-ellenes oltószert már nem.) A kínai és a német egyetemek közt is szoros – gyakorta a kínaiak által finanszírozott – kapcsolatok állnak fenn. Nem is beszélve a „Kína Európában, Európa Kínában” névre hallgató doktori kollégiumról és egyebekről… Angela Merkel egyébként már a dalai láma miatt is megüthette a bokáját…

Az ujgurokról a német sajtó (is) 30 éve hallgat.

De hogy végre megszólalt, kitűnő alkalom volt arra, hogy a budapesti kínai egyetem létrehozását a Welt am Sonntag következő számában Philipp Fritz és ugyanaz a Maximilian Kalkhof „Kína legjobb európai barátja” című írásukban a „Magyarország és Kína közt folyó flört újabb – Európára és a NATO-ra komoly veszélyt jelentő – fejezeteként” bélyegezzék meg. Kétségtelenül némi joggal. Sajnos ugyanezt a vádat Németországgal szemben már senki nem fogalmazza meg. Még Dolkum Ilsa is legfeljebb egy ejnye-bejnyéig merészkedik.

Ha a nagyhatalmú Angela Merkel meghúzza magát, Orbán Viktor mi egyebet tehetne?

Ezért az embernek könnyen az az érzése támad, hogy az említett írás is csupán egy újabb fejezet Magyarország – német sajtó által folytatott – módszeres befeketítésében.

A kettős mérce újabb példájaként…