A Biden-féle új offenzíva, mely a Nyugat balliberális befolyásának hagyományos agresszivitással történő kiterjesztésére irányul, egy úgynevezett „autoriter blokk” körvonalazódását is elkerülhetetlenül kiváltja.

Amerika egyszerre nyit frontot Oroszország, Kína és Irán ellen. Annak ellenére is, hogy az utóbbi években számos tanulmány bizonyította, ennek a törekvésnek a fenntartására hosszú távon már nem lesz majd képes. Azaz valami hasonló következhet be Amerikában is, mint ami a Szovjetunióban Afganisztán miatt bekövetkezett.

Oroszország és Kína nem egymás spontán szövetségesei. Legalább annyi ellentét választja el őket egymástól, mint amennyi érdek összefűzi. Kína a Szovjetunió fennállása alatt sem volt hajlandó alárendelni magát a szovjet érdekeknek. A maga útját járta. Kína a Biztonsági Tanácsban mostanság sem volt hajlandó elfogadni a Krím – oroszok általi – annektálását. S fegyverszállításokkal támogatja Kína két ellenlábasát: Indiát és Vietnámot is.

A mélyben lappangó ellentéteket azonban a Biden-féle agresszív magatartás felülírja. Biden felrója Oroszországnak: igényt tart arra, hogy a volt szovjet köztársaságokra továbbra is mint saját befolyási övezetére tekintsen. Ahogyan Kínának is, hogy Hongkongot, illetve Tajvant és a dél-kínai tenger kis szigeteit saját befolyási övezetévé igyekszik tenni.

De hogy Amerikának mi köze van ezekhez a tőle több ezer kilométerekre található területekhez, az előbbiek is joggal kérdezhetik. Amikor Oroszország lemondott tagköztársaságairól, nem arról volt szó, hogy a NATO-nak engedi át őket. Igaz, az utóbbiak önkéntes elhatározásból csatlakoztak vagy akarnak csatlakozni a Nyugathoz. Ami viszont tényszerűen azt jelenti, hogy a NATO mindinkább rátelepszik Oroszország határaira. De hát Amerikát is dühbe hozta, amikor az oroszok Kubába szerettek volna atomrakétákat telepíteni.

Nem véletlen hát, hogy Kína és Oroszország fokozatosan összefog. Kialakulni látszik egy úgynevezett autokrata stratégiai tengely. A két ország az utóbbi időben rendszeresen tart közös katonai gyakorlatokat, s újabban a Biztonsági Tanácsban is folyton összehangoltan szavaznak.

Moszkva és Peking szorosabb szövetsége a nyugat számára horror. Az orosz atomarzenál és Kína rohamosan fejlődő katonai potenciáljának összekapcsolása veszedelmes ellenfél létrejöttét eredményezheti. Az oroszok egyelőre csupán stratégiai partnerségről beszélnek, de sokasodnak a jelek, melyek mind szorosabb katonai szövetségre utalnak.

Mikor a nyugati újságírók feltették Putyinnak a kérdést, hogy el tudna-e képzelni egy Kína és Oroszország közti katonai szövetséget, Putyin azt válaszolta. „Az ember sok mindent el tud képzelni. Oroszországnak nincs szüksége erre a szövetségre, de ez nem jelentheti azt, hogy ki is zárható.”

Valójában a Krím elcsatolása és az kelet-ukrajnai háború nyomán Moszkva ténylegesen rászorul Kína támogatására. A Szibéria Erejeként emlegetett földgáz vezeték, mely Oroszországot összeköti Kínával, máris tartós gazdasági függőséget teremt a két ország között. Ez a nyugati embargók nyomán Oroszország keleti fordulatának nyilvánvaló jeleként értékelhető. A Kínával való katonai együttműködés is soha nem látott méreteket öltött. Az oroszok Kínát S-400-as légvédelmi rendszerrel szerelik fel, s a legmodernebb SU-35-ös harci repülőgépek sokaságát exportálják Kínába. S az Északi Tengertől a Dél-kínai Tengerig folynak a közös hadgyakorlatok. Az oroszok besegítenek a kínai rakétaelhárító-rendszerek kiépítésébe is. A Kínában tartózkodó orosz katonai szakértők száma pedig folytonosan növekszik.

Áprilisban a kelet-ukrajnai határok mentén ugyanakkor zajlott a nagyszabású orosz hadgyakorlat, amikor Kína megnövelte a Tajvanra nehezedő katonai nyomást. Hogy ez is a véletlen műve lett volna, szerfelett valószínűtlen.

Az európai biztonság szakértője, Joachim Krause is úgy véli, hogy „Moszkva és Peking ugyanabban az időben igyekszenek a politikai és katonai status quo-t megváltoztatni. Így próbálják az amerikai hadsereget megosztani.”

Ez kezdetben kivételes esetnek tűnt. Ma már biztosra vehetjük, hogy a jövőben ez lesz a szabály – véli Krause. Mivel Amerika nem lesz képes egyidejűleg két kontinensen mozgósítani erőit, a kínaiak és az oroszok megkönnyíthetik egymás dolgát. Az egyidejűség pedig kínos helyzetbe hozhatja Washingtont. A cél – nyugati szempontból – Amerika kiszorítása annak hagyományos befolyási zónájából. Kína és Oroszország persze úgy véli, hogy mindez csak válasz lenne a hagyományos orosz és kínai befolyási zónák Amerika általi kisajátítására, mely a II. világháború, illetve a '89-es fordulat után következett be.

Hogy kinek van igaza, illetve joga arra, hogy határain túl ún. befolyási zónákat teremtsen és tartson fenn, vitatható kérdés.

Az viszont tény: ismét a hidegháború, implicite a fegyverkezési verseny idejét éljük. Miközben az emberiség egészét a klímaválság fenyegeti katasztrófával, az oroszok 1 014 000, a kínaiak 2 185 0000 katonát tartanak hadrendben, ami közel kétszerese az amerikai 1 400 000-nek. S a 6 372 orosz és 350 kínai atomrobbanófej is meghaladja az 5 500 amerikai robbanófejek számát.

Mindennek a töredéke is elég lenne arra, hogy a földet holdbéli tájjá „varázsoljuk”.

S mindez miért? Naivitás lenne azt hinni, hogy pusztán elrettentésből. A drámaelmélet úgy tartja, hogy ha a dráma elején megjelenik vagy szóba kerül egy pisztoly, annak a befejezésben el is kell sülnie. Pedig a dráma játék csupán. A valóságos fegyverekkel nem szokás játszani. Nem adjuk őket éretlen gyerekek kezébe. Tehát miért?

Vagy kérdezzem inkább azt: milyen alapon ragaszkodunk ahhoz, hogy az embert a tudomány még mindig homo sapiens néven tartsa számon?

(Borítókép forrása: gov.cn)