Hogy a romániai életszínvonal – legalábbis a középréteg vonatkozásában – az Unióhoz való csatlakozás óta számottevően javult, tapasztalati tény. Ezzel azonban az is együtt járni látszik, hogy a szakadék a statisztikai jólét és tapasztalható komfortérzet közt minálunk is minden korábbinál mélyebbé vált. A 20. század szinte már totális gondoskodó állama (melynek mintaképe Svédország) immár nem parancsol és diktál, hanem gondoskodik és ápol. Az állampolgárt úgy kezeli, mint a gyereket, akinek minden vágyát azonnal teljesíteni kell. Ez azonban menthetetlenül függővé teszi attól a gondoskodó instanciától, melytől léte függ. Tudjuk a tapasztalatból, hogy ilyen esetekben a kényeztetés tárgya annál elégedetlenebb, minél inkább elkényeztetik. Mindinkább úgy érzi, hogy rosszul bánnak vele…

Mindez nálunk csak a kezdeténél tart. Nyugaton már a teljében van. Az egyik legjelentősebb mai német filozófus, Peter Sloterdijk (képünkön) úgy véli, hogy a Nyugat elkényeztetett társadalmai érzékenyebbek és sértődékenyebbek, mint korábban bármikor. A kinyújtott kéz és a tömegsajtó által életben tartott magángazdasági alapokra épülő félszocializmus fura képződmény. Csak úgy tartható fenn, ha az állam – adó gyanánt – a foglalkoztatottak jövedelmeinek mintegy felét bezsebeli. Amit kénye-kedve szerint osztogathat. Ez – a lényegileg neofeudális – társadalmi formáció, mely önmagát még kapitalizmusnak maszkírozza, egyre inkább hajlik arra, hogy kétharmad szocializmussá avanzsáljon.

A felső szinteken egy olyan arisztokrácia terpeszkedik, mely államilag megtűrt monopolisztikus álvállalkozások tulajdonosaiból, államközeli vállalatok csúcsmenedzsereiből és magas állású állami hivatalnokokból áll.

Alul egy körülgondoskodott, az államnak kiszolgáltatott klientúra húzódik meg, mely könyöradományként folyósított alapjövedelemből éldegél, még ha nem is nevezik annak. Ez a réteg minden manipulációk fogékony befogadója. Éppen ezért a politika számára kiemelt jelentőségű.

És e kettő közt ott a vállalkozásra szocializált középosztály, a nettó adófizetők rétege, melynek nincsenek semminemű előjogai, és amely tehetetlenül nézi, hogy egykori értékei, reményei és álmai fokozatosan semmivé foszlanak. Ez a réteg hordozza a társadalom összes terheit, újabban a koronavírussal kapcsolatosakat is, ennek ellenére azonban a rendelkezésmámorban támolygó államhoz továbbra is bámulatra méltó hűséggel ragaszkodik. De vajon meddig?

Hiszen egy efféle – manipulációkra, szélhámosságokra, sőt hazugságokra alapozott – állam hosszabb távon nyilvánvalóan fenntarthatatlan.

Már csak környezeti okokból is az. A járvány némileg elterelte róla a közfigyelmet, de az újabban ismét és ismét ránk zúduló viharok, jégesők, kánikulák újfent megkerülhetetlenné teszik. A szakemberek makacsul figyelmeztetnek rá, hogy a sarki jég, illetve a hegyvidéki gleccserek által borított, több tíz méterekig fagyott talaj, az ún. permafroszt világszerte aggasztó tempóban olvadozik. Az Alpokban hatalmas sziklák zúdulnak a mélybe, csorgókból egyesült zuhatagok törnek utat maguknak. A szibériai vagy kanadai tundrán szaporodnak a hatalmas tavak és mélyedések. Az utóbbi száz évben itt a levegő hőmérséklete két-három fokkal növekedett. A talaj felmelegedése már 20 méteres mélységekben is érzékelhető. Ezeken a területeken több mint öt millió ember él. Számukra mindez máris katasztrófa, mindenütt megdőlt házak, megrepedt utak, szétnyíló sínpárok, egyenetlenné torzult repterek, súlyos földcsuszamlások…

A gleccserek esetében, mivel a sziklákban kevés a jég, az olvadás is gyorsabb, ami fokozza az eróziót. A lavinák és sziklaomlások immár a drótkötélpályákat és a menedékházakat is veszélyeztetik.

A „mérsékelt égövön” egyre gyakoribbak az erdőtüzek. A tundrák vízzel telt medencéiből pedig széndioxid és metángáz még veszedelmesebb tömegei szabadulnak fel. Ezek is tovább fokozzák a felmelegedést, amely további olvadásokkal jár. A pozitív visszacsatolásos folyamatok tempója pedig közismerten gyorsul. Grönland jege – ez máris közismert – gyorsabban olvad, mint ahogyan azt korábban feltételezték.

A folyamat megfékezése érdekében társadalmainknak át kellene alakítaniuk az ipari forradalom kezdete óta kialakult életformáikat. Szavakban mindenki tettre kész, a gyakorlatban azonban már az amerikaiak és az európaiak sem tudnak egyezségre jutni. Mindkettő környezetkímélő iparágakra alapozna. Az amerikaiak hitelekre alapozott szubvenciókkal próbálnak olcsóbb termékeket piacra dobni. Az európaiak széndioxid adót szándékoznak bevezetni, ami az – amerikaihoz hasonlóan környezetkímélő – termékeik árát mértéktelenül felveri. A két stratégia összegeztethetetlen. Az európaiak által megálmodott klíma-klub, melynek Amerika és az Egyesült királyság mellett Oroszország és Kína is tagja lehetne, továbbra is vágyálom marad. Pedig az egyes gazdaságok versenyképessége forog kockán. A költségeket mindenképpen a fogyasztóknak kell megfizetniük, de nem mindegy, hogyan, és főként mikor. Ma vagy a közeljövőben? Arról nem is beszélve, hogy az eltérő vámszabályok miatt a világkereskedelem egyensúlya is veszélyben forog.

Elkényeztetett társadalmaink a szavakkal bőkezűen bánnak, de amikor lemondásról van szó, egyszerre zsugorian összecsukják pénztárcáikat.

A szocialista típusú gondolkodás az állampolgári felelősséget számolja fel. A féligazságokkal, hazugságokkal, ideológiai csörtékkel körülbástyázott felelőtlenség pedig mindenkor katasztrófákba vezetett. Leghamarabb a középosztálynak kell felébrednie évszázados álmából. Sloterdijk joggal kérdezi: elvérzünk vagy fellázadunk?

Az alapkérdés retorikai, csak az a másik várhat tényleges válaszra: mikor?

(Borítókép forrása: Wikimedia Commons)