Szombaton lett volna a húgom esküvője. Már nagyon régóta tervezte élete egyik legszebb napját, minden apró részletre kiterjedt a figyelme, a díszítést saját kezűleg készítette elő, több száz apró rózsa várta, hogy beteljesítse küldetését. Asztali díszek, a koszorúslányok ruhája, székszoknya, megannyi összehangolt és precízen megtervezett részlet, amit ilyenkor egy menyasszony és vőlegény előkészít az esküvőjére.

Ahelyett, hogy kimondták volna egymásnak az életet átformáló igenjüket Isten és a násznép színe előtt, a húgom ma dolgozott, miközben az élet úgy hozta, hogy a munka következtében még párjától is jó nagy fizikai távolság választotta el. A menyasszony- és vőlegényruha most leendő viselőivel együtt abban reménykedik, hogy talán majd jövőre olyan esküvőjük lehet, amilyent megálmodtak…

Ők mindössze egy pár a világszerte milliószám esküvőjükre váró, vágyakozó jegyeseknek, akik a járvány miatt arra kényszerülnek, hogy sok esetben már másodjára, harmadjára halasszák el a lagzijukat, mert még mindig nem ünnepelhetnek olyan keretek között, amilyent elképzeltek a nagy napra. Aki szervezett már esküvőt, vagy volt lehetősége bepillantást szerezni a folyamatba, az jól tudja, hogy már önmagában is mennyi kihívást és megoldandó problémát jelent egy esküvő megszervezése. Még békeidőben is. Zenészt, fotóst, videóst szerezni. Megtalálni a tökéletes helyszínt (vagy inkább azt, amire a keret futja). Virágossal, díszítővel, fodrásszal, körmössel egyeztetni. Mindezt pedig egy napra időzíteni, lehetőleg egy kellemes, nyári szombatra. Hogy mindez hány ismerős ismerősének az ismerősének a felhívását jelenti, akiket komaságra, egy régi jótéteményre, busás jutalomra hivatkozva próbálnak a kétségbeesés szélén vergődő párok meggyőzni, hogy vállalják el az esküvőt, annak csak a Jóisten a megmondhatója.

Mert hiába az átlag ezer euró körüli gázsi szolgáltatóként, ez is kevés akkor, ha egy zenekar, fotós, videós már egy évre előre be van táblázva a szóba jöhető napokon. Kicsit olyan, mint az orvosnál, már a betegséget megelőzően kellene jelezni az orvosnak, hogy majd holnap-holnapután beteg lesz az ember, ha pedig a családorvosi rendelésen túl valami speciális szakorvoshoz is el kell mennie, akkor jó, ha hónapokkal előre tudja ezt, ha komolyabb baj esetén nem akarja, hogy túl késő legyen… Lassan az első randin érdemes lefoglalni a szolgáltatókat, ha a pár nem akar legalább egy-két évet várni a lánykérést követően, hogy együtt rázzák a násznéppel a feneküket a kacsatáncra, közvetlen a vonatozás és a kápnándzsó (Cotton-Eyed Joe) között. Látom lelki szemeim előtt: a Tinderen hirtelen megugrik a facér legény/leány jobbra húzásainak a száma, ha a bemutatkozójába be tudja írni, hogy érvényes lagzifoglalásokkal rendelkezik erre és erre a jövőbeli dátumra. Mondom, mindez békeidőben. Nem egy világjárvány kellős közepén.

Mert most mindennek fejébe számos új probléma adódott. Nem elég, hogy már önmagában is lehetetlen küldetés a külföldre elszármazott nagynéniket és nagybácsikat összeboronálni egy alkalmas időpontra, akik – amennyiben mégis sikerül őket utazásra bírni – a lagzin megvillanthatják a száz-kétszáz eurót, miközben kiszínezett történeteikkel próbálják fenntartani a látszatot, külföldön (szinte) kolbászból van a kerítés. A járvány miatt most arra is figyelni kell, hogy ki milyen színű vírusbesorolású országból jönne, kell-e, és ha igen, mennyi karantén, oltási igazolásra van-e szükség… Hogy a meghívókat van-e értelme szétküldeni, vagy egy hónap múlva olyan korlátozások jönnek, amelyek miatt (ismét) el kell halasztani a mulatságot? Hogy ki az, akit ki lehet hagyni a „csinosított” vendéglistáról? Mert a létszámkorlátozás nem teszi lehetővé, hogy a valódi vágyak és igények szerint lehessen násznépet hívni. Számolni a vendégeket és a vendéglő négyzetmétereit, hogy jusson az éppen aktuális szabályozások szerint megfelelő mennyiségű négyzetméter per koponya. Oltáskampányt szervezni a potenciális vendégek körében az esküvőt megelőzően, vagy mozgó tesztközpontot felállítani a helyszínen.

S aztán időközben kiderül, hogy le kell mondani (ismét) a lagzit, mert szigorodnak a szabályozások, hisz jön a második, harmadik, negyedik, x-edik hullám. S közben két-három évnyi esküvőre váró jegyespár próbálja egy-két hónapba besűríteni az elmaradt lakodalmakat, vérre menő harcok mennek a helyszínekért, a szolgáltatókért. S közben folynak a könnyek. Mert az esküvő szervezési része is elég fejtörést okoz, de főleg az életük nagy napját váró párok vállára zuhanó lelki teher az emberpróbálóbb. A vőlegény és a menyasszony a családjaikkal együtt ledörzsölik a könnyeiket, lenyelik a gombócot a torkukban, mély levegőt vesznek, elgyászolják mindegyik elhalasztott alkalmat, és közben abban bíznak, hogy egyszer csak vége lesz ennek a rémálomnak, lehetőleg inkább előbb, mint utóbb.

Sokan a szűk családi körben megtartott polgári házasságkötés mellett döntenek, s remélik, hogy az egyházi szertartás és a násznép gyűrűjében megünnepelt esküvő sem marad el végérvényesen. Ha más nem, majd az időközben megszületett gyermek keresztelőjével egybekötve megtartják az oly sokszor elhalasztott lakodalmukat.

(Címlapfotó: A Secret Stories Juhász Barbara koncepciója és fotói alapján mutatta be a gyász öt szakaszán keresztül az elmaradt esküvők lelki nehézségeit. A címlapfotó képernyőkép az alkalomból készült videóból, amit Nikosz Hadzisz készített. Forrás: secretstories.hu)