banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

Ikaroszok a Hindukusban

Amerika húsz év után kivonul Afganisztánból. Sokak szerint fejvesztve menekül. A világ sopánkodva nézi a kabuli repülőtér káoszáról érkező megrázó videókat, fényképeket. Még Amerika szövetségesei is elszörnyednek: ilyen, mikor egy nagyhatalom megrendül? Így néz ki, mikor Dávid legyőzi Góliátot?

Az összehasonlítás nem állja meg a helyét. A tálibok nem Dávidok: önbizalommal néznek ugyan a kamerába, de nem előre, a jövőbe, hanem hátrafele, a múltba tekintenek, oda vágyakoznak. Afganisztánt is magukkal akarják vinni. Amerika még Góliát ugyan, de már öregedő, valamelyest megroggyant Góliát. Nem a tálibok vagy másvalaki győzte le, hanem saját súlya alatt roggyant meg ennyire. Igazi nagyhatalmi-birodalmi kórtünet. Tele van vele a történelem.

A tálibok nem győztesek, mégis a helyzet nyilvánvaló nyertesei. Nem fegyverrel győztek, de töretlen hittel és végtelen türelemmel kivárták, míg az ellenség saját háborújába belefárad. Most a tálibok visszajöttek és visszavették országukat.

A nemzetközi sajtó tele az Amerikai Egyesült Államokat kritizáló, szenvedélyesen megrovó írásokkal. Sok beszámoló az afganisztáni kivonulás létjogosultságát is kétségbe vonja, de elsősorban a kaotikus kivonulásért teszi felelőssé Amerikát. Jobban meg lehetett volna szervezni a kivonulást?

Nem. Joe Biden azt állítja, hogy pontosan úgy történt minden, ahogyan tervezték. Ami most Kabulban, a repülőtéren zajlik, nem egy győztes nagyhatalom rendezett kivonulása, de nem is egy legyőzött hadsereg fejvesztett menekülése. Semmi más, csak megrázó, jól koreografált drámai előadás. Amerika nem vesztes és a tálibok sem győztesek. Valójában politikai újratervezés történik.

Amerika nem vallott kudarcot, hiszen azok, akik a háborút elindították, pillanatig sem akartak egy új, demokratikus Afganisztánt. Bármit is mondjanak, valójában ez soha eszükbe sem jutott. Ők háborút akartak. Ebből élnek. A forgatókönyv örök. Business as usual. Minden egyéb csak a sajtó, az idealista vagy a megélhetési ONG-k és a könnyen megvezethető nemzetközi közvélemény fantáziálása, ábrándozása.

Afganisztán összeomlott, kürtölik világgá a nagy hírt napok óta. Dehogy omlott össze! A vendég eltávozott, a házigazdák hazajöttek. Az ország az, ami volt, és az is marad. Afganisztán erőltetett demokratizálásának olyannyira jövedelmező üzleti modelljét már csak azért sem lehetett tovább fenntartani, mivel általában világszinten romlik a demokrácia helyzete, a nagybefektetők nem látnak már benne akkora fantáziát. Az általánosuló és erősödő populista időkben abban van némi lehetőség, ha a propaganda megafonjába férfiasan bemondjuk: „hozzuk haza a fiúkat!” Ezzel kezdte Trump, ezt folytatja Biden. Hozzuk haza, hadd pihenjenek egy kicsit – ők is és a közvélemény –, aztán majd újra elküldjük őket valahova. Oda, ahol újra kifizetődik jelen lenni.

A tálibok a helyzet föltétlen urai és meglepően visszafogottak, pragmatikusan politizálnak. A kabuli repülőtér kaotikus képsorai a legjobb PR a számukra. Egyrészt félelmetességüket és erejüket bizonyítja: aki nézi a felvételeket, valóban úgy érzi, hogy Amerika csapdába került és fejvesztve menekül. Másrészt a tálibok nagylelkűségéről, illetve megbízhatóságáról győzi meg a világot: napok óta fegyelmezetten engedik, hogy a legyőzött ellenség, szolgáival, az árulókkal együtt elvonuljon. Micsoda önuralom! Csak magabiztos, fennsőbbrendű győztes viselkedik így – szól az üzenet.

És hogyan viselkednek az amerikaiak? Mint mindig: patetikusan. Mikor a csecsemőket, kisgyerekeket a szögesdrótkerítések fölött a biztonságba, az életbe átemelő marcona tengerészgyalogosokról készült képsorokat látom, zavartan bevallom, az első asszociáció, mely eszembe jut, nem a Pax Americana harcosának a lenyűgöző embersége, de a betlehemi gyermekgyilkosság! Ahol állig felfegyverzett katonák vannak, ahova egyszer a lábát egy hadsereg beteszi, ott halnak a gyermekek! A katonák megelőző generációja ugyanabban az egyenruhában nem gondolt a gyermekekre, mikor két évtizeddel ezelőtt az országba bevonult. Zsoldjukra, hazájukra, saját gyermekeikre, saját maguk túlélésére gondoltak, de semmiképpen nem arra, hogy milyen következményekkel jár hosszú távon az inváziójuk. A George W. Bush-i kollaterális veszteségekre sem gondoltak, miszerint minden elesett katonára, sajnálatosan és kollaterálisan, vagyis mellékesen, legkevesebb tíz civil áldozat jut!

Ne kérjük számon a katonákon, amit parancsra cselekszenek. A nekik parancsot osztogató politikusok a felelősek, illetve – demokráciákban – a választópolgároké a végső felelősség, akik szavazataikkal ezeket a politikusokat hivatalba ültetik és hatalmat adnak a kezükbe. Amerika leghosszabb háborúja csak azért húzódhatott el ennyire, mert az amerikaiakat különösebben nem érdekelte, mi történik a távoli Afganisztánban. A szövetségeseiket sem.

A tálibokat érdekli. Az ő hazájuk. Az ő népük. Az ő kultúrájuk és nyelvük. Az ő hegyeik és az ő köveik azok, melyeken taposnak. Ha az afgánok elfogadják berendezkedésük feltételeit, béke lesz. Ha nem, minden nép saját magának kell kitapossa az utat a jövőbe. Az egyetlen bölcs dolog, amit mi, többiek tehetünk, ha ezt hagyjuk.

Ha van a teljes húsz éves afganisztáni amerikai intervenciónak szimbolikus reprezentációja, egy rövid videofelvétel az! Lefilmezték, amint egy felszálló amerikai katonai repülőről két afgán fiatalember zuhan a mélybe. Más világban akartak élni és naivan megbíztak azokban az idegenekben, akik nekik ezt a világot megígérték. Szörnyethaltak.

Amerika, saját maga jól felfogott érdekében, szálljon magába. Ideje az iraki, afganisztáni, líbiai kudarcokat végre feldolgozni. Mert az erő és hatalom gyakran nem ott és annál van, ahol látszik…

(Nyitókép forrása: theconversation.com)

banner_3QCqSgiR_Artboard 2-100.jpg
banner_GPTpbb6w_970x250.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?