banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

Ez itt a kérdés!

Oltakozni vagy nem oltakozni? Ez nem lehet kérdés! De előbb elmondok egy történetet. Az „átkos” legvégén, 1987–88-ban, Drobeta Turnu Severinben voltam határőrkatona. Az első nap, miután kopaszra nyírtak bennünket, félmeztelenül felsorakoztatták a teljes újonc századot a kaszárnyaudvaron. Hosszú várakozás után megjelent két szanitéc és az ezredorvos. Az egyik szanitécnél egy közönséges, zománcozatlan bádogveder volt, amilyenből a határőrség lovait itatták akkoriban. A vederben sötét színű folyadék lötyögött, seprűnyél állt ki belőle. A másik szanitéc oldalán egy műbőrbe húzott doboz alakú táska himbálózott. Fogalmunk sem volt, mire készülnek. Hamar megtudtuk. A veder jódtinkturával volt tele, a seprűnyél végére pedig egy gyermekfejnyi rongygönc volt felcsavarva. Az ezredorvos intett, a káplár vigyázzt parancsolt nekünk, és a vedres szanitéc elindult a sor előtt. A seprűnyelet a vederbe bele-belemártva, a jódtinkurás ronggyal mindenkinek a bal vállát megcsapkodta. Olyan formán ahogyan a pap szórja híveire a szenteltvizet. A jódos fertőtlenítés csak a vállunknak szólt ugyan, de jutott belőle az arcunkra, oldalunkra, hátunkra, majdnem mindenhova. Rájöttünk, oltásra készítenek elő bennünket ilyen katonásan. Mikor a teljes század már kékült-lilult a bőkezűen elpancsolt jódoldattól a második szanitéc került sorra. A táskából kivett egy üvegfecskendőt, egy fémdobozból kesztyűtlen kezével kicsippentett egy kimondottan hosszú és vastag injekciós tűt, majd egy üvegcséből nagy műgonddal felszippantott 10 milliliter folyadékot. Aztán elindult a katonák sorfala előtt és gépiesen elkezdte az oltást. Anélkül, hogy a tűt kicserélte volna (!) minden 10 újoncnak beadott nagyjából 1-1 milliliter valamit. Csak azután cserélt tűt, és az egész századot egy fecskendővel beoltotta. Minden tíz sorkatonára jutott egy injekciós tű. Nem volt apelláta, nyikkanni sem lehetett, hacsak az ember nem akarta hadbíróság előtt végezni.

Fogalmam sincs, hogy mi ellen oltottak be minket akkor. Nem mondták meg, ma sem tudom. Persze, ez nem releváns történet, pusztán az egzotikum kedvéért mondtam el, hogy hogyan oltottak a diktatúrában. Hogy nem kaptam AIDS-et akkor, a kommunista társadalom erkölcsösségének köszönhetem, szemben a romlott nyugattal, de hogy még hepatitiszt sem szedtem össze, az már maga a csoda.

És ma? Ma szerencsére az embereknek senki nem parancsol és alapvető emberi jogunk oltakozni vagy nem oltakozni. Ha úgy tetszik, jogunk van a tudomány vívmányaival és a józan ész parancsával is szembemenni. A 21. században, még a világ fejlett, tehát iskolázott felén is az emberek feljogosultak arra, hogy úgy tegyenek, mintha soha nem jártak volna iskolába, nem tanultak volna semmit a vakcinákról, egyenesen ellenezhetik azokat. Vannak vidékek ahol megelőzés- és kezelésképpen a pálinkára esküsznek. Én is hiszek benne, de csak mint étvágyhozóban és jókedvcsinálóban, nem mint vírusölő szerben, mert arra sajnos nem jó. Őszintén sajnálom!

Miért van az, hogy sokfelé görcsösen a „nem oltakozni” mellett döntenek az emberek? Ennyire nem bíznak ebben a nyelvtanilag amúgy helyes, mégis tagadhatatlanul furcsán csengő, a világjárvány révén az orvosi szlengből a hétköznapi szóhasználatba bekerült szóban? Van, aki az időnként sajnálatos módon előforduló, végzetes oltási eseteket megszellőztető, esetleg ezeket szenzációéhesen felfújó médiát hibáztatja az oltakozási kedv felelőtlen visszavetéséért. Tetszetős magyarázat meglehet, mégsem igaz! Nézzük meg hány halálos kimenetelű autóbalesetről számol be a napi sajtó mindenütt, az emberek mégsem bizonytalanodnak el – egy pillanatig sem! –, hogy autóba üljenek. Valóban, ha megnézzük a statisztikákat egyértelmű, hogy jóval többen vesztik életüket autóbalesetben, mint a rosszul sikerült oltás következtében. Miért ennyire következetlenek az emberek? A mai nyughatatlan, mobilis világban, mindenki Cnaeus Pompeius Magnus kétezer éves mondásával biztatja magát, miszerint: Navigare necesse est, vivere non est necesse – magyarítva és a helyzethez adaptálva: autózni muszáj, élni nem! Hát autózunk.

A jelek szerint a vivere non est necesse jegyében a koronavírus ellen oltakozni sem muszáj, annál is inkább, mivel sokan még a vírus létét is tagadják, még többen a betegség súlyosságát bagatellizálják. Valóban, a Covid-19 betegség mortalitása jóval alatta marad minden eddigi történelmi vagy recens világjárvány elhalálozási rátájának – de még nincs vége. Ez azt jelenti, hogy a vírus itt van közöttünk – és tanul! Igen, tanul és a jelek szerint gyorsabban tanul, mint az emberek. A pandémia első hónapjaiban állandóan azt hallottuk a szakemberektől, hogy még szerencse, hogy szemben az influenzavírussal ez a vírus sokkal stabilabb és ritkábban, nehezebben mutál. Mára kiderült, hogy meg kell tanulnunk a görög ábécét ahhoz, hogy a koronavírus összes mutációját számbavehessük. Minden új változata virulensebb, egyre gyorsabban terjed, egyre hatékonyabban támad. Az oltáskampány legfőbb célja nem az egyén statisztikailag viszonylag kis megbetegedési esélyét nullára csökkenteni – gyakran a beoltottak is újrafertőződhetnek, oltás után jó lesz továbbra is vigyázni –, hanem a vírus játékterének leszűkítése, mutálási lehetőségének drasztikus csökkentése az emberi populációkban. Minél tovább húzódik el a járvány, annál nagyobb az esélye a katasztrófába forduló meglepetéseknek, annál végzetesebben kiszolgáltatottak az aluloltott vidékek.

Aggódva veszem tudomásul, hogy szűkebb pátriámban, a Székelyföldön, különösen nem oltakoznak az emberek. Pedig, ha János bácsi nem megy el magát beoltatni, ezzel nemcsak saját egészségéről, esetleg életéről-haláláról, de szűkebb faluközössége, illetve tágabb szülőföldje sorsáról is dönt egyben! A csak kismértékben beoltott falvak és régiók ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a vírus lehetséges és végzetes csapásainak, mint hajdanán az őrizetlen völgyek az ellenség betöréseinek. Ha a török, a tatár betört Székelyföldre, Erdélybe, pusztán a pálinkázás nem segített, fegyverhez kellett kapni. Most az egyetlen fegyverünk az oltás, nincsen sem jobb, sem más. János bácsi, ha oltakozás helyett a stampedlijét felhajtja, nem férfiasságáról, de közössége iránti felelőtlenségről, mi több, annak jövője iránti közönyéről tesz nyilvánvaló tanúságot.

Ha más kontextusban történik mindez, az ilyen János bácsikat kinézné a falu, mint maguknak való, önző embereket, de mivel tömegesen nem oltakoznak az emberek, most nagy empátiával és megértéssel fordulnak egymás gyengeségei, oltástól való félelmei, vagy hitetlenkedései felé, ezzel tovább erősítve egymásban a rossz meggyőződéseket, tovább gyengítve a túlélési esélyeket egy valóban nagy járványhullám esetén.

Az egyik legfontosabb kitörési lehetőség ebből a nagyon veszélyes, kiszolgáltatott helyzetből a személyes példaadás szükségessége. Álljon oda a közösség elé és oltassa be magát a pap, a tanítói-tanári kar és a polgármester – családostul. Aki így jár el, valóban sokat tesz közössége biztonsága és egészsége megőrzése érdekében! Végül is, csak egy kis szúrás az egész.

Kapcsolódók

Kimaradt?