Egyre több nyugati lapban merül föl az Afganisztán és Vietnám közti analógia. Az amerikaiak Dél-Vietnámot is közel másfél évtizedig tartották hatalmuk alatt. 1961-től 1975-ig tartottak a harcok. Vietnámi részről 2 millió volt a halálos áldozat, és további 58 ezer amerikai vesztette életét. Az amerikai kivonulás aztán 900 ezer árvát, egymillió özvegyet és 200 ezer prostituáltat hagyott maga után.

S az észak-vietnámi hatalomátvétel után, melyet nemcsak a vietnámiak, de a nyugati baloldal is „felszabadulásként” ünnepelt, a nem kevésbé brutális kommunista hatalom 200 ezer politikai ellenfelet mészárolt le, 25 millió embert zárt átnevelő táborokba (melyekben 165 ezren életüket is veszítették). 200 ezren kényszermunkatáborokban pusztultak el. 1,6 millióan csónakokon menekültek világgá. Hogy aztán a kényszerkollektivizálás Vietnámban is súlyos éhínséghez vezessen.

Mindkét oldalon a szebb emberi jövő (az osztálynélküli társadalom, illetve az egyetemes emberi jogok) felemelő jelszavai alatt.

A vietnámi „kaland” Amerikának 67 milliárd dollárjába került. Az afganisztáni 20 év 3 billió dollárral többe. Ez a költség a katonai lobbit gazdagította, az amerikai átlagembert azonban megszokott jólététől fosztotta meg.

A liberális demokrácia exportjának kísérletét mindkét országban az „illiberálisok” előretörése követte.

Az afganisztáni kalandnak is tömegesek az áldozatai, de hogy mi fog történi az amerikai (voltaképpen a NATO) kivonulás után, arra gondolni is rossz. A tálibok már a múlt hét közepén 219 körzetet kerítettek hatalmukba, a hét végén már arról szóltak a hírek, hogy az ország második legnagyobb városát, Kandahárt is hatalmukba kerítették. Aligha lehetett kétséges hogy Kabul következik.

Az amerikaiak újabban 3 ezer – erre kiképzett – katonát küldtek a kabuli repülőtér védelmére. Kétség sem fér hozzá, hogy mindenekelőtt nagykövetségük alkalmazottait menekítik haza. De minden tolmácsot, állami alkalmazottat, egészségügyi dolgozót, meggyőződéses demokratát, emancipált nőt és homoszexuálist aligha lehet módjuk kimenekíteni az országból. Az érintettek kénytelenek a határokon át menekülni. De már ott is megjelentek a tálibok és igyekeznek lezárni a határt.

A hírek szerint már Törökország is kerítést épít, hiszen újabb egymillió menekült befogadására ő is képtelen.

Az amerikai demokrácia tényleges híveivé tett vagy pusztán kollaboráns muszlimok sorsa ezzel megpecsételtetett.

A nagy kérdés, hogy az amerikai, kanadai és európai demokratáknak miért nem sikerült önnön rendszerük és elveik magasabbrendűségéről meggyőzniük a minálunk minden valószínűség szerint nem ostobább afgán emberek többségét. Mi az oka annak, hogy a Nyugat demokrácia-exportjai folyton katasztrofális kudarcokba fulladnak? Miért nem képesek a nyugati társadalomelmélet nagyágyúi felfogni, hogy az emberi társadalmak szerves képződmények, melyeket csak az adott társadalmakon belüli spontán belső folyamatok válhatnak képessé „emancipálni”? Ahogyan az mivelünk, európaiakkal is történt…

Az afganisztáni kudarc nem az amerikaiak által hatalomba juttatott elit korrupciója, az afganisztáni emberek „elmaradottsága”, a nyugati értékek iránti érzéketlenség miatt fordítanak hátat a „felszabadítóknak”, hanem azért, mert az ő nézőpontjukból a nyugati értékrend sötét foltjai is jóval világosabban kitetszenek, mint számunkra, európaiak vagy amerikaiak számára.

Amikor bennünket, kelet-európaiakat integráltak az Európai Unióba, mi még oda voltunk a lelkesedéstől. Az akkor divatos ideológiák a szerves fejlődés fogalmát mint valami középkorból visszamaradt téveszmét démonizálták. Azt, aki ezt a szót ki merte ejteni, az uralkodó tudományos intézmények egyszerűen kitaszították magukból.  A vietnámi tapasztalat ellenére is.

Azóta Irak, Szíria, Afganisztán is újabb bizonyítékát nyújtja annak, hogy a felvilágosodás folyamatában – szerves társadalmi folyamatok eredményeként és súlyos belső konfliktusok nyomán – kialakult nyugati értékeket nem lehet egyszerűen egy eltérő hagyományokon nyugvó társadalomba – mint valamiféle egzotikus növényeket – átültetni és hatalmi erőszakkal elszaporítani. Ezt még a növényekkel és az állatfajokkal sem mindig lehet megtenni. A szervezet (ismét a szerves, tehát spontán fejlődés alapvető természeti és társadalmi törvényére vagyok kénytelen hivatkozni) kitaszítja magából az idegen anyagot. Még a szervátültetések esetén is le kell rontani a szervezet immunrendszerét, hogy az idegen szervet befogadja. S ez a művelet, bár meghosszabbíthatja az élettartamot, magát a szervezet egészét egyéb bajokkal szemben teheti kiszolgáltatottá.

A demokráciaexport a szervátültetéseknél is kockázatosabb és bonyolultabb feladat. Hiszen az esetek túlnyomó többségében pusztán világhatalmi törekvések fedőneve. A Nyugat nem csak felemelni szeretné az általa „elmaradottnak, antidemokratikusnak, emberellenesnek” bélyegzett társadalmakat, de – saját világhatalmi érdekeit érvényesítendő – uralkodni is akar fölöttük, saját önző céljai érdekében próbálja felhasználni őket.

Nos, ez az, ami végképp nem megy. Az emberek (Keleten és Nyugaton egyaránt) soha nem voltak, és feltehetőleg nem is lesznek javíthatatlanul ostobák…

A Nyugat támogathatja ezeket az országokat gazdaságilag, segíthet – sok-sok tapintattal és empátiával – az emancipációs folyamatok vonzóvá tételében, de senkire nem kényszerítheti rá az idegennek érzett (és minálunk is sok galibát okozó) emancipációt.

Ennek a – nézetem szerint napnál világosabb – igazságnak a felismerésére már a vietnámi kudarc is ráébreszthette volna az amerikai politikusokat. Nem tette.

Félő, hogy az afganisztáni kudarc sem fogja. Annál is inkább, mert a Nyugat ismét azokat az egyszerű embereket teszi a tálib terror védtelen áldozataivá, akiket sikerült saját – sok szempontból valóban magasztos – eszméinek megnyernie.

Az ebből fakadó tanulság nem csupán az arab világ államaira érvényes, de sajnos Európára is. Az Európai Uniót is azok szolgáltatták és szolgáltatják ki továbbra is a dezintegráció kockázatának, akik továbbra is szerves fejlődés makacs ellenfelei.

Magyar vonatkozásban a niedermüllerpéterek például, akik, amikor a 90-es évek elején a szerves fejlődés – egyáltalán a rendszerelmélet – tételeivel érveltünk, bennünket, határon túliakat is elnézően lemosolyogtak.

S teszik ma is.

(Nyitókép: Agerpres/EPA)