Nehéz a giccset meghatározni. Ez a legförtelmesebb benne. De pillantig se gondolják, hogy a giccs csak az unokanagynénik, esetleg a szuvenírboltok vitrinjeire korlátozódik. Bármennyire meglepő: a giccs élet és halál kérdése is lehet.

Nem fogok megnyugtatóan kimerítő választ adni arra vonatkozólag, hogy mi a giccs, és annyira szellemtelen sem leszek, hogy az értelmező szótárral hadonásszak. A giccset – mint rendőrkutya a kábítószert – a jó érzékkel megáldott ember egy mérföldről azonnal megérzi, mert égbekiáltóan és reménytelenül hazug. Túllihegett, túlcsinált, túlméretezett és mindezt azzal az álönérzettel teszi, mely elvárja, hogy higgyenek neki. Aki komolyan veszi a giccset – félművelt. Csak a műveletlen-romlatlan természeti ember és a művelt, olvasott, világlátott emberek mentesek attól, hogy a giccsnek bedőljenek, behódoljanak. Ez utóbbiak sem egészen, mivel a giccs olyan, mint a rák: a legváratlanabbul, a legkevésbé várt helyeken és módokon nyilatkozik meg, az áttétekről nem is beszélve. Mondok néhány példát. Meg fognak lepődni!

A szupermarketekben, „a világ civilizált országaiban“ – figyelem, ez máris giccsgyanús kifejezés! – nemrég a műanyag zacskókat betiltották. Könnyfakasztó és gyomorforgató fotók tömegével bizonyították a nylonzacskó-ellenes kampányban, hogy hány szerencsétlen delfin és teknősbéka, vízimadár és játékos fóka leli halálát ezen egyszeri használat után gazdátlanná váló zacskók lenyelése következtében. Ez idáig rendben van. Az is rendben van, hogy a legtöbb helyen az ezer évre szánt, végtelenül lassan lebomló nylonzacskót a gyorsan eltűnő keményítőalapú zacskó helyettesítette. Ez óriási örömhír lehetne, ha nem néznénk körül a szupermarketben. A csomagolóipar valóságos orgiája az, amit látunk! Olyan egyszer használatos műanyagtálcákba, tálakba és palackokba csomagolják a fogyasztóknak szánt élelmiszert, hogy akár tíz generáció is használhatná őket. Soha még annyi polietilén, polisztirol, polipropilén nem volt az áruházakban, mint manapság! És a tengerekben. Ilyen körülmények között a nylonzacskó-ellenes kampány hazug, és semmiben sem különbözik a szappanoperáktól melyekben, végtelen számú folytatásban mindent megtesznek, hogy még véletlenül se oldják meg az egyre bonyolódó problémákat. Giccs!

Giccs az is, amikor a Philip Morris International vezérigazgatója a cigaretták minél hamarabbi betiltását követeli, mindezt úgy, hogy közben a világhíres Marlboro gyártója évtizedek óta mérgezi az embereket, és bevételének fele ma is cigaretták miriádjainak eladásából származik.

A fenti példákból jól látszik, hogy a giccsnek sok köze van a képmutatáshoz, a kettő mégsem mosható össze. A képmutatás legyőzésében kis szerencsével segíthet a katarzis és a bátorság összeszedése, de a giccset már sokkal nehezebb legyőzni. Megfelelő szocializáció és kitartó képzés nélkül nem megy. Időre van szükség, hogy a minket polipkarjaival körülölelő giccset észrevegyük és annál is több határozottságra, hogy kivessük az életünkből.

Az emberiség által közmegegyezéssel valaha is létrehozott lehető legnagyobb giccs következik: a klímaváltozás elleni harcról beszélek. Tudom, most van, aki felszisszen. Ez a kolosszális méretű giccs sajnos még a legjobb hiszemű embereket és legképzettebb koponyákat is megtéveszti. A klímaváltozás elleni küzdelemben nem a szereplők módszertani következetlensége, folyamatos megalkuvása vagy a szabadon burjánzó hipokrízis a legzavaróbb. Nem. Maga a kiindulási pont csalása az, ami giccsé teszi. Az apokalipszis olcsó divatja, az ebből fakadó irracionális és kártékony, megszállottan aktivista hozzáállás öncélúan túllihegett attitűdje teszi a klímaváltozás elleni harcot hazug, ordenáré és csapnivaló giccsé. A kapitalizmus kielégíthetetlen profitéhsége pedig nyakon önti az egészet a világmegváltó, környezettudatos termékek illúziójának cukros mázával. A világpiacok cinikus, „zöld” és „környezettudatos” újrafelosztásához asszisztálunk, közben sokan elhiszik, hogy éppen megmentjük a világot. Jól bekaptuk a horgot!

Mielőtt felháborodásukban egyesek az éjjeliedényt fejemre borítanák, néhány dolgot tisztázok. Nem vagyok klímaváltozás-tagadó. Az ellenkezője vagyok: mélységesen hiszek abban, hogy a klíma folyamatosan változik. Erről szól az egész földtörténet, ugyebár. Affelől sincsen kétségem, hogy mi, emberek az ipari forradalom kitörése óta a klímába nagyon belerondítottunk – bűzlik. Amiben nem hiszek, hogy a problémák aktivizmussal megoldhatók, de elismerem, hogy bizonyos pillanatokban egy-egy tömegmozgalom jól jöhet. Nem hiszek abban sem, hogy érdemes az egy-két fokos átlaghőmérséklet-emelkedés körül ekkora hisztériát gerjeszteni. A probléma annyira soktényezős, az újabb adatok annyiszor megcáfolták már a régebbieket, hogy nem érdemes a nagyközönséggel erről a témáról spekulálni. Hagyjuk a tudósokra, számoljanak, aggódjanak helyettünk, mi pedig hagyjuk ezt a szép és tetszetős, vakítóan csillogó giccset, a „klímaváltozás elleni bátor küzdelmet“ és nézzünk szembe a valósággal. Hogy a klíma mennyire és miért változik, majd meglátjuk hosszútávon, de a kézzelfogható valóság a jelenben az, hogy mára az óceánokban lebegő műanyag mennyisége elérte a benne úszkáló halak teljes biomasszáját! Ki a felelős ezért? Ki a felelős azért, hogy egy unalmas átlagévben sokkal többen halnak meg a légszennyezés következtében, mint a Covid-19 világjárvány egy rendkívüli éve alatt! Ki a felelős, hogy ma – ötven évvel Rachel Carson Csendes tavaszának megjelenése után! – gyom- és rovarirtók ötvenszeres mennyiségével mérgezzük a talajokat és a talajvizet. Felejtsük el egy kicsit a menő „klímaváltozás elleni harcot“, tegyük félre egy pillanatra a vigasztaló giccset, és kérdezzük meg végre: ki a felelős mindezért?

A kapitalizmus a felelős. A folyamatos gazdasági növekedés kényszere a felelős. A fenntartható fejlődés szemfényvesztése a felelős. A fogyasztók, mi mindannyian felelősek vagyunk mindazért, ami történik és azért is, hogy semmi sem történik. Az nagyon szép, hogy tehetséges mérnökök mindenféle futurisztikus óceánjáró takarítógépet terveznek – mert piaca van – melyek néhány ezer év alatt ismét azúrkék tengert csinálnak a moslékból. Az is biztató, hogy kielégíthetetlen energiaéhségünket napelem-farmokkal és szélturbina-telepekkel fogjuk környezetkímélően kielégíteni, még akkor is, ha fél kontinensnyi területet kell elborítanunk a tiszta energia előállítóival ezért. Mindez nem segít! Az egyenlegnek két oldala van és az egyenleg rég kibillent egyensúlyi állapotából. Túl sokat termelünk, túl sokat fogyasztunk, túl sokat veszünk el a rendszerből és csak mérget meg szemetet adunk cserébe vissza. Pontosan tudjuk, érezzük, nem lesz ennek jó vége.

Hogy nem lesz jó vége, senkit nem érdekel, de ma hirtelen úgy tűnik, hogy a vég sokkal közelebb lehet, mint eddig gondoltuk, erre pedig már mindenki felkapja a fejét. Tömegek csatlakoznak a nagy aktivista mozgalmakhoz, a nagy környezetvédelmi és világmegmentő „körmenetekhez”, ezekhez a mérhetetlen giccskampányokhoz ahelyett, hogy az egyetlen járható útra lépnének: saját maguk fogyasztói természetén változtatnának. Mert ez nem történik meg, ezért annyira reménytelen a helyzet. Az okos eszközökkel és módszerekkel valamelyest lassíthatjuk a pusztulást, szűkebb rétegeknek hasznot is hozhatunk, viszonylagos biztonságot teremthetünk, de nem tudjuk megtréfálni a termodinamikát. Mert semmi nem vész el, csak átalakul.

Befejezésül, tőmondatban: ha mi nem vagyunk képesek beidegződött fogyasztói természetünket feladni, akkor környezetünk fog általunk olyannyira átalakulni, míg végül kivet minket magából. A Föld marad…

(Címlapi illusztráció: Léphaft Pál rajza)