Sok mindent nem értek a mai világban, de főként azt nem, hogy önmagukat racionálisak vélő emberi lények a legkisebb logikai vagy lelkiismereti bizonytalanság nélkül képesek egymást radikálisan kizáró cselekedetek, világboldogítónak tűnő eszmék mellett érvelni. Váltakozva vagy akár egyidejűleg is. A zöldek például (korántsem oktalanul) szinte már az elvakultságig indulatosan kiállnak a CO2 kibocsátás korlátozása mellett. Készek minden vállalkozásra vagy háztartásra vaskos CO2 adókat kivetni. Annak még volna értelme, hogy a szigorúan vett szükségleteken fölül fogyasztó felhasználókat büntessék büntetővámokkal. De mindenkit válogatás nélkül, azokat is, akik takarékoskodnak? Ez képtelenség!

De – ami még meghökkentőbb – ugyanezek a zöldek és balliberálisok a lelkes hívei azoknak az embargóknak is, melyek a viszonylag kevésbé környezetszennyező orosz gáz európai exportját betiltanák. Ugyanakkor azonban újabb és újabb összegeket, sőt masszív nehézfegyver-szállítmányokat szavaznak meg Ukrajna számára. A nyilvánvaló paradoxon a Nyugat gondolkodóit egyáltalán nem ejti gondolkodóba. Rendszeresen olvasom a nyugati sajtót, de még egyetlen kalkulussal sem találkoztam arra vonatkozóan, hogy a környezet számára mibe kerülhetett az ukrajnai háború? A mérhetetlen mennyiségű robbanóanyag és a rombolással járó tűzvészek, melyekben minden elképzelhető káros anyag lángra lobbanhat. És mibe kerülhet a továbbiakban? És mibe kerülhet annak az iszonyatos mennyiségű fegyverzetnek az előállítása, mellyel az oroszok és a nyugatiak békeidőben is felfegyverzik magukat is? Újabban már Európát is…?

Mennyi földgázról és kőolajról kell lemondani? Nem csak ahhoz, hogy a környezetet legalább a háború következményei alól tehermentesítsük, azaz a háborús környezetszennyezést és az újjáépítés energetikai igényeit és a velük járó üvegházgázok kibocsátását kispóroljuk. Ha tehetjük egyáltalán…

Én is, mint minden ép eszű ember elítélem az ukrajnai orosz agressziót, de legalább ennyire azt az engesztelhetetlenséget is, mellyel az oroszok és főként a Nyugat által támogatott ukránok kezdettől elzárkóznak minden észszerű kompromisszumtól.

Nyugaton (és mi is a Nyugathoz tartozunk) nem divat manapság beszélni arról, hogy az ukrajnai konfliktus Ukrajnában kezdődött. A masszív amerikai támogatással nyélbe ütött „majdani forradalom” szabadította rá Ukrajnára az Azov-gárdához hasonlatos fasisztoid félmilitarista csoportokat, melyek hitlerista karlendítéses fáklyásmeneteken szabadon randalírozhattak Kijevben, de Kárpátalja magyarok lakta területein is. (A majdani „forradalomra” vonatkozóan, lásd BBC News: „Ukraine Crisis. Transcript of leaked Nuland–Pyatt call.” A beszélgetés számomra kedvenc mondata Victoria nagyasszony szájából származik: „Fuck the EU”. Bárki hozzáférhet az interneten. Az utóbbi mondatot sem prüdériából nem fordítom le. Ennek angolul, sőt amerikai angolul van igazi jelentése. Magyarul oldalak kellenének a mondat voltaképpeni tartalmát kimerítő fordításhoz.)

Ma már azt sem illendő emlegetni, hogy az ukrán parlament a mind gátlástalanabb nacionalista nyomásra (háta mögött az amerikai diplomáciával és titkosszolgálatokkal) egyszerűen betiltotta az orosz nyelv nyilvános használatát, nem csak az ukránok, de az oroszok számára is. S hogy az általuk elfoglalt területeken ugyanezt az oroszok is első gondjukként „oldják meg”, természetesen megfordítva. S azt sem emlegeti senki, hogy az ukránok voltak azok, akik a Normandiai Négyek: Anglia, Franciaország Ukrajna és Oroszország békejavaslatait formálisan elfogadták, de teljesíteni nem voltak hajlandók.

Én mindig is híve voltam annak, hogy a kisebbségi kérdéseket azoknak az államoknak a határain belül és azoknak az államoknak kell rendezniük, melyekben jelentkeznek. Adott esetben Ukrajnának. Koszovó függetlenségét is elhibázott lépésnek tekintettem és tekintem továbbra is. Az ukrajnai kormányzat kötelessége lett volna az oroszok számára olyan feltételeket teremteni vagy fenntartani, hogy otthon érezzék magukat hazájukban. Beleértve azt is, hogy Oroszországot második hazájuknak tekinthessék. Anélkül, hogy területileg Oroszországhoz kellene csatlakozniuk.

Ha valamely állam nem hajlandó a kisebbségek helyzetének rendezésére, az előbb- utóbb nemzetközi konfliktusokhoz vezet (lásd a volt Jugoszláv térség ma is robbanásveszélyes helyzetét, a törökországi kurd-kérdést, a kínai ujgur-válságot és még hosszan sorolhatnám). Csakhogy ezt a problematikát az orosz–ukrán háború kontextusában emlegetni sem illendő, hiszen ez esetben a teljesen egyoldalú ukrán rokonszenven támadhatnának repedések.

Az is idetartozik, hogy zöldek és balliberálisok a korlátlan bevándorlás hívei, akik a menekültjogra hivatkoznak, de ezt a fogalmat azokra is kiterjesztik, akik a jobb megélhetés reményében vándorolnak ki, vagy éppenséggel egyfajta távlati területhódítás álmát tekintik vezérelvnek. Magyarán országaikat idegen nyelvű és kultúrájú népességekkel töltik fel, közben azonban mereven ellenszegülnek minden, a hagyományos kisebbségek egyenjogúsítására tett erőfeszítésnek. Azaz el akarják törülni az államhatárokat, de az „eltörült” államhatárokon belül kőkemény nyelvi-kulturális erőszakkal törülnének el mindennemű (nemrég még az emberi jogok egyik alapkategóriájának tekintett másságot). Franciaországba, Angliába, Németországba mindenkinek szabad bejárása van (kivéve persze bennünket, kelet-európaiakat, nekünk záros határidőn belül – korlátozott időtartamra szóló – tartózkodási engedélyre van szükségünk), de aki maradni akar, annak rögvest franciává, németté, angollá kell válnia.

Mindez még Amerikára is érvényes, bár az amerikai társadalom sokkal toleránsabb a nyelvi-kulturális identitásokkal szemben. (Nem mindig volt az. Ma csak az oroszok és részben az arabok kivételek…) Az eltérő közösségek akadálytalanul szervezhetik meg magukat és bizonyos korlátok között szabadon nyilváníthatják ki vállalt identitásukat. (Korlátok azonban vannak: az amerikai himnusz például a latinók, a keletiek, az arabok számára is csupán angolul engedélyezett…)

Paradoxon paradoxon hátán. A paradoxonok közismerten a vonatkoztatási rendszerek megváltoztatásával oldhatók fel. Azaz akkor, ha a feloldhatatlannak látszó, azaz egymást kizáró ellentéteket egymást kiegészítő különbségek (mintegy változatok) gyanánt értelmezzük…

Elismerem: ezeknél az előbb-utóbb elkerülhetetlenül megoldandó kérdéseknél e pillanatban fontosabb lenne a háború azonnali befejezése. De erről már alig esik szó. Csak arról, hogy ki kit győzzön le, egészen pontosan kinek kell (a mi sajátos szempontjaink szerint) „megnyernie” a háborút. Mert természetesen erről is megoszlanak a vélemények. Ezek a véleménykülönbségek éltetik voltaképpen a vérengzéseket is. Mindenki úgy tekinti, hogy csak egy és oszthatatlan igazság van: a sajátja!

Sajnos, a mai írott és beszélt nyilvánosságból szinte már teljesen hiányzanak a kérdőjelek. Csupán felszólítások (magyarán a háborúra való uszítást kódoló) felkiáltójelek röpködnek körülöttünk, mint a srapnelek.

Pedig Winfried Winkler, az első világháború egyik – nemzetközi vonatkozásban is – leghitelesebb monográfusa azzal kezdi és zárja ezer oldalas munkáját (A nagy háború címűt), hogy a világégésnek nem voltak győztesei, csak vesztesei. Győztesnek leginkább Románia tűnhetne, de mi, akik itt élünk, pontosan érzékelhetjük, hogy (Európa természeti adottságaiban leggazdagabb és tehetségekben sem szűkölködő országában) minden szellemi és materiális nyomorúságunk (mindkét oldalon) a háború következményeiből eredeztethető. Mert nem csak a vereség nyomoríthatja meg a lelkeket, de (de a lelkek mélyén csak részben méltányosnak érzett) győzelmek is.

Sajnos, nincs dicsőséges háború, csupán szégyenteljes tömeggyilkosságok vannak. Kivétel nélkül minden részről. A második világháború hőstetteit is beárnyékolják a drezdai civil lakosság elleni bombázások, Nagaszaki és Hirosima ártatlan áldozatai, s a sor folytatható…

De minek?