A nyugati sajtó immár egyértelműen és egyhangúlag a 21. század történelmét alapjaiban megváltoztató korfordulatról beszél. Eric Gujer (képünkön), a Neue Zürcher Zeitung főszerkesztője ennek a korhangulat-váltásnak bizonyítékaként olyan – Európán kívülről vagy a kontinens pereméről származó – kihívásokra utal, mint a koronavírus járvány, az ukrajnai háború, de nyugodtan melléje sorolhatjuk az újabb amerikai bal-liberális eszmeáramlat európai térhódítását is.

Wuhan, Mariupol és Ramstein három olyan történést reprezentál, mely lassan feje tetejére állítja a világot. Magyarázatként: a ramsteini hadibázison az Amerikai Egyesült Államok a nyugati hadügyminiszterekkel egyetértésben létrehozta az Ukrajna Védelmére Szolgáló Kapcsolattartó Csoportot (Contact Group for the Defense of Ukraine). Az első kettőt (bár azok az utóbbinál nem jelentéktelenebbek), Gujer Szarajevóval állítja párhuzamba, s úgy véli, hogy pusztán a modern ember képzelőerejének hiányosságai a ludasok abban, hogy úgy gondolhattuk: a világszínpad stabilitása korlátlanul fenntartható.

Az egyensúly – véli – nem tartós állapota a világrendszernek. Csupán átmenet az egyik válságperiódusból a másikba. A korfordulók időnként kedvező változásokat eredményeznek, máskor épp ellenkezőleg, katasztrofális pusztításokba torkollanak.

A második világháború csupán az első tényleges (de bizonyos aspektusokban máig nyitott) „befejezése” volt. Az azt követő stabilitást az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús szembeállása, a katonai patthelyzet alapozta meg. A Szovjetunió szétesését követően olyan hatalmi vákuum jött létre, mely legalábbis látszatra az Egyesült Államok hatalmi törekvéseinek világszintű legitimitását alapozta meg. Jó két évtizedre elfeledkeztünk róla, hogy a győzedelmes pillanatok mindig magukban hordozzák az újabb katasztrófák lehetőségét-kockázatát is.

A kommunista világbirodalom (az úgynevezett béketábor) összeomlása és a liberális demokrácia világszintű és véglegesnek tűnő diadalának ígérete szükségszerűen vezetett el a mai állapotokhoz. Nem egyensúlyt és egységet teremtett, hanem fokozatosan – az eufória légkörében kialakult – illuzórikus kompromisszumkészséget is aláásta. Az Egyesült Államok világhatalmi igényei azonban egy idő után már nem voltak fenntarthatók. Ezt az Afganisztánból való kivonulás, a vírussal szembeni tehetetlenség, az amerikai társadalom végzetes megosztottsága, Kína gazdasági előretörése is világosan jelezte. A korábban is meglehetősen ingatag lábakon álló világegyensúly mind látszólagosabbá vált. Minden józanabb elme számára belátható lehetett volna, hogy a nyugati main stream sajtó által tetszetősnek beállított látszat nem tartható fenn a végtelenségig. Sőt, akár az is, hogy a katasztrófa annál nagyobb lesz, mennél tovább és eltökéltebben ragaszkodunk hozzá. Nem így történt…

Az az elvakult – szinte már vallásos – hit, hogy demokratikusnak álcázott illúzióinkat pusztán fegyverekre alapozva örök időkig fenntarthatjuk, nyílegyenesen vezetett a mai katasztrófába.

A képzelőerő hiánya, a nyugati világrendszer peremén zajló változások iránti érzéketlenség, s az ebből fakadó közömbösség nem maradhatott következmények nélkül. A Nyugat hosszú időn át sem az ukrajnai kisebbségek sorsa miatti frusztrációkat, sem a Kínában bekövetkező – voltaképpen Nyugatról importált – változásokat (kisebbségellenesség etc.) nem volt hajlandó komolyan venni. Kezdetben az „arab tavasz”-, a kínai kapitalizmussal járó „demokratizálódás”-, majd az ukrajnai „demokratikus forradalom” illúziója táplálta nyugati önhittségünket. Nem vettük észre, hogy a globalizáció és az internet világában minden mindennel összefügg.

A perifériákon bekövetkező változások ráadásul még össze is adódtak. És bekövetkezett az elképzelhetetlen. A nyugat – mely Amerika védőernyője alatt az örök béke világának tűnt – fokozatosan a világháború küszöbére sodródott. De még ma sem hisz a szemének. Németország kezdetben egyértelműen elutasította az ukrajnai fegyverszállításokat, aztán hosszas – és gyakorta szinte már bohózati – viták után mégis úgy döntött, hogy Leopárd elnevezésű önjáró légelhárító lövegeket szállít Ukrajnának. Aztán egyéb nehézfegyverzet szállítását is kilátásba helyezte. Hogy aztán végül a német hadügyminiszter asszony összehívja a német hadiipar képviselőit és felszólítsa őket, hogy minden elképzelhető fegyvernem szállításának lehetőségét is mérlegeljék. (Csak háttérinformációként jegyzem meg, hogy a saját hadsereggel alig rendelkező Németország a világ egyik legjelentősebb fegyverexportőre.) „Az értekezlet hangneme kifejezetten militarista volt” – állította a Weltben az egyik jelenlévő.

Igaz, rangos értelmiségiek: a közmert feminista Alice Schweizer, a neves írók: Martin Walzer, Dieter Nuhr, Juli Zeh, a tudományos szakíró Ranga Yogeshwar és huszonnyolc másik közszereplő Olaf Scholznak címzett levélben tiltakoznak az ellen, hogy Németország még több fegyvert szállítson Ukrajnának. Az eredmény: falra hányt borsó. Scholz úgy váltogatja a nézeteit, mint Ionesco halhatatlan hősei. 

Ami nem is lenne túl nagy baj, hiszen a politikusoktól ezt már megszoktuk. Legalábbis nagyvonalakban. Aligha akad valaki, akit mindez kétségbe ejtene. Ha csak nem éppen Gujer olvasóit. Az ő végkövetkeztetése ugyanis az, hogy a Nyugatnak végre meg kellene tanulnia szerénynek lenni. A liberális demokrácia túlhajtott követelménye ma már passé. Kevesebb hübriszre és több rugalmasságra (azaz kompromisszumkészségre) lenne szükségünk. A rugalmasság (Resilienz) azt jelenti, hogy (legalábbis lelkiekben) több szenvedést vagyunk képesek elviselni, mint amennyit másoknak okozhatunk. A globalizáció korában kevesebb „hatékonyságra” és több rugalmasságra lenne szükség. A biztonság épp annyira mentalitás kérdése, mint belső erkölcsi erőé. Az a bizonyos biztonság, melyre mindannyian törekszünk, nem a fegyverektől függ, hanem az összefüggésekben való gondolkodás képességétől. Ebben a vonatkozásban a bonyolult összefüggések felismerése áll szemben a leegyszerűsítések politikusi gyakorlatával. Abba kellene hagynunk a legjobb megoldásokról zajló vitákat. Azok ugyanis – kontextustól függően – mindig mások. És éppen a tényleges rugalmasság az az érték, mely a demokráciákat (a valódiakat tegyem hozzá – B.B.) miden egyéb uralmi forma fölé emelheti.

Sajnos, mindennek a mai világban vajmi kevés nyoma van. A Nyugat a demokrácia nevében ágál, de annak lényegét egyetlen pillanatra sem késlekedik elárulni. Ezt a mai Kelettől (Oroszországtól és Kínától) nem is nagyon várhatjuk.

Ők is úgy érzik, a Nyugat sarokba szorítja őket. Márpedig ezt a gyilkos és öngyilkos szindrómát abból az állatvilágból is jól ismerhetjük, melyből mi, „emberszabásúak” máig sem nagyon emelkedhettünk ki.