A 2022-es év nem a legderűsebb égisz alatt indul. Egy évvel ezelőtt még azt reméltük, hogy a nyájimmunitás rövidesen véget vet a világjárványnak. Elvégre az ember racionális lény, mindenki, aki hozzáférhet az oltáshoz, beoltatja magát, s ezzel vége is fertőzésnek.

A remény két okból sem teljesülhetett. Egyrészt az ember kevésbé racionális lény, mint amilyennek az optimisták hirdetik. A teljes beoltottságot nagyon kevés országban sikerült megvalósítani. Minálunk is alig haladja meg az 50 százalékot. Az emberek nagyon jelentős része nem csupán gyanakszik az oltásokra. Vannak, akik a genetikai állományunk megváltoztatásától rettegnek. Attól, hogy a világ hatalmasságai az oltás segítségével akarnak bennünket kezes bárányokká alakítani, s ezzel szabadságunk utolsó maradékától is megfosztani. Pedig a politika a maga manipulatív eszközeivel már jó ideje bárgyú nyájként terelget bennünket a környezeti, gazdasági, társadalmi katasztrófákba.

A beoltatlanok abban a hitben, hogy ők még szabadok lehetnek – a kormányok által hozott megszorító intézkedések miatt – mégis kezdettől törnek, zúznak, gyújtogatnak.

A másik ok az, hogy  a vírus is folyton túljár az eszünkön. Újra és újra mutál. S az újabb változat, az omikron fertőzőbb minden korábbinál, s akárcsak az előbbiek, az oltottakat is fertőzi. Látszólag enyhébb következményekkel, de gátlástalanabbul. S a szakemberek is zavarban vannak. Nem tudni, hogy az enyhébbnek tűnő fertőzés később milyen mellékhatásokkal járhat…

Ráadásul még az Amerikai Egyesült Államok, a világrendszer legstabilabb és legmegbízhatóbb demokratikus hagyományokkal, és hatalmas, kitűnően kiképzett hadsereggel rendelkező országa is a polgárháború szélén áll. Sokan azok közül is, akiket a Capitolium múlt esztendei megrohamozása miatt törvényszék elé állítottak, újabban nemzeti hősként járják körbe Amerikát és nyíltan polgárháborúra uszítanak. Amerika sokáig képesnek mutatkozott arra, hogy a világ szinte bármely táján rendet teremtsen. Manapság már odahaza sem sikerül. Elvégre nem indíthat háborút saját – mellesleg szintén állig felfegyverzett, sőt a fegyverforgatásban sem járatlan – népessége ellen.

Sokan tényleg a polgárháborútól rettegnek, hiszen a szemben álló táborok a legkisebb kompromisszumra sem hajlandóak egymással. S ez a kór is világszerte terjed, Németországban, Franciaországban, Olaszországban is párbeszédképtelen tömegek feszülnek egymásnak, s a helyzeten a négy éves időközönként színre vitt választások sem változtatnak.

A belpolitikai feszültségek külpolitikaiakban is lecsapódnak. Amerika militarista izmait mutogatja. Oroszország és Ukrajna a háború küszöbén áll. Kína Tajvant szándékszik úgymond visszahódítani. S ahogy a kínaiakat ismerjük, előbb-utóbb meg is teszik. Ahogy az oroszok is. Amerika bárhogy is feszít, nincs abban a helyzetben, hogy egyszerre két világhatalommal háborúzzon. És ezzel – NATO ide vagy oda – Oroszország és Kína is tisztában van. Ezért hordják mint fentebb a orrukat.

Amerika anyagilag sem bírna el újabb háborúskodásokat. Ezért – a dollár, az egyébként kétes jövőjű világvaluta birtokában – gazdasági szankciókat léptet életbe. Ezekkel azonban nem csak az ellenfelet, hanem önmagát is, de főként a NATO-szövetséges Európát, melyet a keleti nagyhatalmakhoz Oroszországhoz és Kínához szoros gazdasági kapcsolatok fűznek, gazdaságilag is tovább gyengíti. S számunkra az igazi tragédia az, hogy Európa fokozatosan veszít gazdasági súlyából. A német autóipar akut válságban van. Ennek ellenére a zöldek hatalomra jutása következtében – a világ üvegházhatású gázainak csupán 10 százalékát kibocsátó – Európa drasztikus környezetvédelmi intézkedéseket tervez, melyeket természetesen az állampolgároknak kell kifizetniük. A nagy cégek továbbra is virágozhatnak. Miközben Kína, India és maga Amerika is ontja magából a füstöt. Az európai erőfeszítések bármily rokonszenvesek is, szinte már nevetségesek…

Minket, állampolgárokat pedig a jó pásztorok és a sajtó hangoskodó terelőebei tartanak sakkban. Csak kapkodjuk a fejünket, s azt sem értjük: mi zajlik körülöttünk? Hogy ha az atomfegyverek bevethetetlenek, mert az emberiség egészének pusztulását okozhatják, miért kell Kínának viharos tempóban ontania atomfegyvereit? Vagy mégis van esély arra, hogy aki az első csapást kezdeményezi, annak valóságos esélye van arra, hogy ő maga megússza, mielőtt fegyverei az ellenfelet letörülik a térképről? Sajnos, ebben kérdésben sem pusztán én spekulálok. A nyugati sajtóban (nem katonai szaklapokban) egyre gyakrabban olvasni az „első csapásról”. Csakhogy az ellenfél sem ostobább, mint mi vagyunk. Ő is spekulál. A kínaiak már a Holdon is berendezkedtek.

A fiatalabbak – tapasztalataim szerint – általában rálegyintenek a kérdésre: egyiknek sem lesz bátorsága belekezdeni. A baj csak az, hogy az emberiség az első, sőt, még az – annak elkerülhetetlen folytatásaként bekövetkezett – második világháború előtt is vakon vallotta, hogy a háború képtelenség. Ki az az őrült, aki elvileg alig megalapozott célokért vásárra viszi a bőrét? Mindkét esetben (az előjelek ellenére is) az egyik napról a másikra megtette.

És – ha így lenne – sajnos óriási az esélye, hogy ismét éppen Európa, jelesül saját hazánk lesz a fő ütköző zóna.

Vidámabb hangokat szerettem volna megütni. Már csak azért is, mert – mivel manapság minden ember individualista, azaz főként magára gondol –  a bajokat én és a feleségem már korunknál fogva sem érhetjük meg…

A gyerekek, a fiaim és az unokáim miatt szorongat a félelem, mert az ő sorsuktól azért – önzés ide vagy oda – csak nem tudok eltekinteni. De sajnos nem az oltások változtatnak bennünket birkákká, hanem az állítólag általunk választott politikusok is. Őket kéne valami módon észhez térítenünk.

Legalább amikor tehetjük: a választásokon.

(Nyitókép: AdobeStock)