Sokáig úgy tűnt, hogy a szerves összefüggés, a szervezet, egyáltalán a rendszerelmélet fogalomrendszerét a neoliberális ideológiának a Szovjetunió bukását követő diadalmenete végképp kiszorítja a közgondolkodásból. Helyét a szabadság, a minden kötöttségtől független társadalmi és individuális önmegvalósítás fogalmai vették át. Az új áramlat a korlátlan szabadság hazájából, az Amerikai Egyesült Államokból áradt szét a világra. A folyamatot sokan a történelem végével azonosították. A liberálisként aposztrofált (voltaképpen neoliberális) demokrácia mint a tökéletes, s idővel globálissá táguló államszerveződés tökéletes formája ugyanis bizonyos értelemben magának a történelemnek is a végét jelentette volna. Hiszen az, ami tökéletes, tovább már nem tökéletesíthető. Csak önmagát ismételheti. Folytonosan.

Ebből a gyönyörűnek ígérkező (bár a józanabbak által félelmetesnek is érzett) álomból vert fel bennünket a 2008-as ingatlanpiaci válság. Vagyonok lettek semmivé, a világgazdaság megingott, a szakértők tanácstalanul néztek egymásra. De aztán feltalálták magukat. Beindultak a bankóprések, a világgazdaság lélegzethez jutott. A „fellendülés” nyomán azonban a környezeti válság gyorsuló súlyosbodása okozott növekvő aggodalmakat, hogy aztán a világjárvány zilálja szét a globalizáció álmát dédelgető társadalmakat.

A liberális-baloldali szabadságálom azonban továbbra is hódított. A szabadság a modern ember számára a mindenféle kötöttségtől való függetlenséget, a negatív szabadságot jelentette. Olyannyira, hogy az emberek jelentős része még a járvány megfékezésére foganatosított korlátozásokat sem volt képes elviselni.

Ámde nem csak – az első látásra múló közjátéknak tűnő – koronavírus bizonyult kemény diónak, de a környezeti válságról is bebizonyosodott, hogy sokkal súlyosabb és fenyegetőbb annál, mint amilyennek korábban képzeltük. Sőt. Mind többen látnak ma már rejtett összefüggéseket a klímaváltozás és a járvány jelenségei között is.

Mintha a természet – ama bizonyos „leigázandó” – bosszulná meg magát. Christoph Görg osztrák ökoszociológus a Spektrum című folyóiratnak adott interjújában úgy is véli, hogy minél inkább „leigázzuk” a természetet, annál inkább rabjaivá válunk. Sőt, bizonyos értelemben tovább is megy: „Mi, individuumok – állítja – még ha tömegesen akarnánk is klímabarát életet folytatni, bizonyosan kudarcot vallanánk. Az esetleges sikerhez az emberi kultúra egészének kell radikálisan átalakulnia. És nem utolsó sorban a szabadságról alkotott fogalmainknak. Szabadságunk ugyanis nem jogosíthat fel arra, hogy mások rovására rendezzük be az életünket.” Azaz továbbra is ugyanúgy függünk a természettől, mint őseink függtek, csakhogy mi már nem akarjuk ezt tudomásul venni. Pedig a függőség nem jelent föltétlenül szabadsághiányt. Ma is legfeljebb természetadta adottságainkhoz alkalmazkodva válhatunk ismét szabaddá.

Az ökológiai és a társadalmi problémák tényleg szervesen összefüggenek. Az emberi társadalom továbbra is a természeti világba ágyazódik. A társadalom is élő szervezet, akár csak az ember, az állat, vagy a növény, melyek mind-mind a természettel folytatatott anyagcserére alapozzák létüket. Ennek az anyagcserének – a társadalmi metabolizmusnak – a keretfeltételeit kell alapjaiban átalakítanunk. Ez a metabolizmus a jelen körülmények közt mindenképpen meg fog változni, a kérdés csak az, hogy „by design or by disaster?”, azaz a társadalom, implicite a modernkori kultúra téveszméinek kiiktatása vagy katasztrófa következtében. Minden attól függ, hogy mit juttatunk vissza a természetnek annak ellenértékeként, amit elsajátítunk tőle.

A szervezetek csakis a környezetükkel való „méltányos” kölcsönhatásban őrizhetik meg egészségüket. A szó közvetlen és átvitt értelmében. A technika önmagában nem lesz képes kihúzni bennünket a bajból. Még a digitalizáció sem, hiszen a komputerek által vezérelt kommunikáció is csak fizikai erőforrásokra alapozhat. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A technika bűvöletében úgy véljük: a technikai a haladás függetleníthet bennünket a természettől. Ez illúzió, hiszen maga a technika is ember-alkotta természet gyanánt fordul szembe velünk.

Mi akkor a megoldás? Görg szerint a felelősségvállalás. Azaz: megérteni a természettől való függésünk természetét, s törlesztenünk adósságainkat. Például nem úgy, hogy mind inkább felforrósodó városainkat energiaigényes – közvetve tehát erősen környezetszennyező – klímaberendezésekkel zsúfoljuk tele, hanem úgy, hogy zömmel fákat és növényeket telepítünk, melyek nedvességet bocsátanak ki, s ezzel hűtik a környezetet.

Nem az anyagi jólétet kell hajszolnunk, hanem olyan életstílust és kultúrát kell kialakítanunk, mely összhangban van a természettel.

Hogy ez mennyire bonyolult feladatnak ígérkezik, azt mi sem bizonyíthatná jobban, mint a Glasgowban megrendezett 26. Nemzetközi Klímakonferencia, melynek részvevői október 31. és november 12. között próbáltak megoldásokat találni. A cél, hogy a világ államai elejét vegyék annak, hogy a század közepéig az átlaghőmérséklet növekedése ne haladhassa meg a másfél fokot. A tanácskozást a G20-ak római összejövetele előzte meg. Andreas Wysling a Neue Zürcher Zeitung római tudósítója már akkor úgy vélte, hogy a világ leghatalmasabb államai (köztük Kína és India) visszariadnak a kézzelfogható klímacéloktól. Márpedig minden, vagy csak nem minden őrajtuk múlik. Ebben a 20 államban él a világnépesség 60 százaléka, de ők adják nem csak a világ gazdasági teljesítményének 80 százalékát, de ők bocsátják ki a légkörbe jutó széndioxid 80 százalékát is.

Glasgowban már mindannyian tudatában voltak felelősségüknek, hiszen az utóbbi években az emisszió globális mértéke nem csökkent, hanem még jelentékenyen növekedett is. Az emberi társadalmak jelenlegi állapotának gyakran élesen ellentmondó döntéseket kellett volna meghozniuk. Mindenekelőtt a klímavédelemmel kapcsolatos terhek arányos elosztását, a megújuló energiaforrások kérdését, a fenntartható mezőgazdaság nehézségeinek kellett volna legalább nagyvonalakban megoldaniuk. Sajnos, ezúttal sem jutottak sokkal tovább az általános célkitűzéseknél. Konkrét időpontokat, számon kérhető kötelezettségeket – kevés kivétellel – most sem sikerült rögzíteniük.

Ráadásul a világsajtó hangos a botránytól, melyet a meghívott államfők érkezése váltott ki. Szinte mindannyian rendkívül környezetszennyező magánrepülőgépeiken érkeztek. Olyan masszív széndioxidkibocsátást okozva ezzel, mely egynéhány állam egész éves „teljesítményének” is „díszére válhatna”.

Greta Thunberg valóban nem alaptalanul állapította meg, hogy: „Ezúttal is zöld vízben való mosakodás (Greenwashing) zajlott, az üzleti világ kéthetes önünneplése és a megszokott blabla.” Talán még így is túl kemény volt az ítélet, hiszen jó szándékokban sem volt hiány.

A konferencia mégsem volt fölösleges, hiszen a hatalmukért aggódó politikusokból immár tényleg csak a civil társadalom, azaz külvilág kényszerítheti ki azokat a döntéseket, melyek az emberi társadalmakat – ha fájdalmas önkorlátozásokkal is – visszavezethetik a természethez.

(Címlapfotó: Pexels)