Hogy a nyugat-európai migránsok („hivatalosan” az egytől-egyig menekültek) integrációjának folyamata korántsem olyan zökkenőmentes, mint amilyennek a nyugati sajtó szeretné beállítani, azt legvilágosabban talán az Özoguz-botrány világíthatja meg.

Özoguz Isztambulból Hamburgba emigrált – mogyorókereskedelemből élő – török szülők gyerekeként látta meg a napvilágot a 70-es évek elején. Kitűnő tanulónak bizonyult. Egyetemi tanulmányait is Magistra Artium címmel végezte el. A török származású egyetemisták diákszervezetük elnökévé is választották. 1989-ben nyerte el a német állampolgárságot, de török szokás szerint a törököt is megtartotta.

A különböző államok és a Németországban élő társadalmi csoportok közti dialógust elősegítő Köber Alapítvány munkatársaként ismerkedett meg Németország (e pillanatban még csak) leendő elnökével, Olaf Scholz-cal, aki akkor még Hamburg polgármestere volt.

Mikor Scholz bekerült a Bundestagba, a polgármesteri széket is munkatársára örökítette. Aztán 2009-ben maga Aydan is bekerült a Bundestagba, ahol rövidesen a szocialista parlamenti csoport integrációért felelős részlegének vezetőjévé vált. 2013-tól már Angela Merkel kancellári hivatalának integrációért felelős államminisztere.

Az új választásokat követően híre kelt, hogy az – egyelőre még hivatalában lévő – CDU-s Wolfgang Schäublet ő fogja követni a német állam (félhivatalosan) második legfontosabb állami méltóságának posztján, a Bundestag elnöki székében.

S ebben a pillanatban a példamutató integrációs karrier hirtelen (de feltehetően csak látszólag) repedezni kezdett.

A Welt am Sontagban Jan Karon és Lennart Pfahler Ambíció és tátongó mélységek (Ambititon und Abgrund) címmel azokat a korábban is ismert, de – politikai okokból jobbára figyelmen kívül hagyott – megnyilatkozásokat szedte lajstromba, melyek a viharos karriert befutott politikusasszony „német demokráciához fűződő hűségét” kérdésessé tehetik.

Özoguz soha nem tagadta muszlim hitét és török identitását sem. Ez hivatalosan nem (hogy úgy mondjam: nem igazán) számíthatott volna bűnnek. De 2010 táján – a Gáza-övezetben folyó harcok alatt – aktív részt vállalt a palesztinok melletti tüntetéseken. Később azt is kétségbe vonta, hogy Németország laikus államnak lenne tekinthető, hiszen az államban erős vallási kisebbségek élnek. A burka-viselet tervezett tilalmát is azzal utasította el, hogy a szándék mögött is iszlámellenes érzületek munkálnak.

Az örmény-népirtás kérdésében is egyoldalúnak találta Törökország elítélését, bár az örmény-párti állásfoglalást végülis – tetszik, nem tetszik – megszavazta. 2011-ben azonban a muszlimokat a kormányzat által szervezett Muszlim Konferencia bojkottjára szólította fel, mert az akkori CDU-s belügyminiszter Hans-Peter Friedrich a konferencia fő témájává a biztonság és a radikalizmus leküzdésének problémáját állította.

2013-ban óvott a gyerekházasságok általános betiltása ellen, mert az bizonyos muszlim fiatalokat anyagilag és jogilag hátrányosan érintette volna, sőt azt is lehetetlenné tette, hogy visszatérjenek eredeti hazájukba.

Néhány évvel később azzal provokált indulatos vitákat (és a szélsőjobboldalinak bélyegzett AfD részéről egyenesen dühödt támadásokat), hogy kétségbe vonta annak az irányadó német kultúrának (deutsche Leitkultur) a létjogosultságát, melynek minden bevándorló hátterű német állampolgárt egyetlen kulturális közösség tagjaivá kellene integrálnia. A bevándorlóknak nézete szerint csupán a német nyelvet kell elsajátítaniuk. „Olyan, hogy német kultúra, nem is létezik” – állította. A német állam ugyanis vallások és kultúrák sokszínűségén alapul. (Amiben jókora igazság is van…)

Már ezt követően megvádolták azzal, hogy párhuzamos társadalmakat akar létrehozni. Volker Beck zöld politikus azt is szemére hányta, hogy nem tisztázza álláspontját a iszlamizmussal kapcsolatban. Jehns Spahn,  a mai egészségügyminiszter is annak a gyanújának adott hangot, hogy Özogan inkább szétválasztani akar, semmint integrálni.

Azóta számtalanszor elhatárolódott a radikális iszlamistáktól. Ezt karrierje érdekében is meg kellett tennie, mert kiderült, hogy Iránban élő testvérei, Yavuz és Gürhan (főként az utóbbi) az iráni muszlim forradalom után a radikális iszlamistákhoz csatlakoztak. Online-portáljuk, a „Muslim-Market” – az iszlám szakértő Claudia Dantscke szerint – „az Izrael által irányított nyugati-liberális társadalmak elleni harcra szólít fel.” Özoguz azt nyilatkozta, hogy „nem tagadja meg testvéreit, de az általuk vallott nézetekkel egyáltalán nem ért egyet. Ők a maguk útját járják.”

A palesztinbarát BDS (Bojkott, Divestment, Sanctions) mozgalom antiszemita kampányait elítéli, de ennek ellenére a mozgalom kiáltványát a Német-palesztin Társaság nevében maga is aláírja. A Welt am Sonntag cikkének szerzői ebből azt a következtetést vonják le, hogy „olyan célokat támogat, melyeket maga is elítél”. (Akkor még egy baloldalinak bűn volt a palesztinok érveit is mérlegelni. Az idők azonban változtak, a jobboldali Izraelt divattá vált bírálni. Mióta az izraeli jobboldal megbukott, már nem az. O tempora! O mores!)  

Özogan többször is hangsúlyozta, hogy az integráció kérdését „az együttélés rendezett keretei közt” tudná elképzelni. Azaz nem a szó hagyományos értelmében vett, a másik kulturális közösség felszámolására törő párhuzamos társadalmak kialakításában, hanem az autonóm közösségi lét törvényes kereteinek megteremtésében látja a megoldást. Az autonómia terminus némethonban el sem hangozhat, de Özogan bizonyos megnyilvánulásai kétségtelenül valami effélére utalnak…

Az alapkérdésekről a német nyilvánosságban nem nagyon eshet szó, de nyilvánvaló: az asszimiláció múlt századi értelemben vett változata (azaz a többségi kulturális közösségbe való beolvadás) Németországban még a nyelvcsere esetében sem reális lehetőség. Még a német társadalomba tökéletesen integrálódott törökök jelentős része is őrzi kettős identitását.

A helyzetet az is súlyosbítja, hogy ez a tény – adott esetben – akár Özogan karrierjébe is kerülhet. (Ha Scholz lesz a kancellár, egyelőre persze aligha fog…)

Hogy a németeknek (a migránsok további tömeges befogadása esetén) mibe fog mindez kerülni, az a jövőben válik el. De tény, hogy az integráció kérdéskörét nem csak Özogannak és társainak, de a németeknek is újra kell gondolniuk.

Az eddigi erőfeszítések mindkét részről egyértelműen zsákutcának bizonyultak.