A világ nyilvánvalóan ismét többpólusúvá vált. És az új pólusok semmiképpen sem moshatók össze. Amerika, Oroszország, Kína, Európa, India annyira különböző értékrendet, világképet, társadalommodellt képvisel, hogy ezek egyike sem kényszeríthető rá egyetlen másikra sem. Csupán a kölcsönös különbözés és sokféleség létjogosultságának elismerésére alapozott kompromisszumok vezethetnek ki a jelenlegi robbanásveszélyes helyzetekből. A világrendőri feladatkör ma már meghaladja Amerika gazdasági és katonai képességeit. Ezt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint az iszlám világból való fokozatos kivonulás, Kína gazdasági térhódítása, s végül maga az ukrajnai háború. Az oroszok ezzel szemben sorra szerzik vissza korábbi pozíciókat. Gondoljunk csupán Grúziára (2008), a Krím-félsziget annektálására (2014), szíriai pozíciók megszilárdítására (2015), s most az ukrajnai hadjáratra.

Egy olyan új világrend kialakulásának lehetünk tanúi, melyben a nagyhatalmak (ismét) saját befolyási zónáikkal rendelkeznek. A nemzetközi értékrend egyetemessé tételének liberális-kommunisztikus álma ismét utópiának bizonyult.

A hidegháború két világhatalmát, Amerikát és a Szovjetuniót egykor még összefüggő ütközőzóna (pufferzóna) különítette el egymástól. Finnországtól Svédországon, Németországon, Ausztrián át Jugoszláviáig. '89 után Amerika nemcsak ezeket az államokat állította (Jugoszlávia esetében csak félig sikerült) a maga oldalára, de fokozatosan a Szovjetunió utódállamait és az úgynevezett béketábor függetlenné vált államait is. Sőt, többségüket a NATO-ba is integrálta. Ukrajna kivételével. A Maidanon azzal is megpróbálkozott. Arra viszont már nem vállalkozhatott, hogy „forradalmi” befolyását fenntarthassa. Ez a mai helyzetben már túl kockázatos lett volna. Olyan világháborúval fenyegetett, melyet – még ha nem is válna föltétlenül megsemmisítő atomháborúvá – minden valószínűség szerint a gazdaságilag világelső és katonailag is mind hatalmasabb Kína szintén az oroszok oldalán vívna meg. (Vagy inkább fordítva: ez esetben már Oroszország harcolhatna Kína oldalán.) Így aztán Amerika az ukránokra bízta a feladatot. Akik tiszteletre méltó bátorsággal (és mellesleg az oroszhoz mérhető felelőtlenséggel) vállalkoztak is a lehetetlenre.

Ez már nem ugyanaz a helyzet, mely a Klímakonferenciát jellemezte – véli Herfried Münkler német történész is –, amikor az úgynevezett nem-kormányzati szervezetek, az NGO-k játszották a főszerepet. Ezeket a kérdéseket vissza kell szolgáltatni a szó hagyományos értelmében vett diplomáciának. A nem-kormányzati szervezetek ugyanis ugyanazt az értékalapú szabályrendszerre alapozott politikát próbálják érvényesíteni, melyet az Amerikai Egyesült Államok képviselt. Ez pedig szükségszerűen azzal a kompromisszumképtelenséggel jár, melyet Ukrajnában is tapasztalhatunk. 

S nagyjából ugyanez érvényes Európára magára is. Az NGO-k az Unió vezetésében is egyre nagyobb befolyásra tesznek szert. Ami az Unión belül is kompromisszumképtelenséget generál. Az Ukrajna elleni orosz támadás felfüggesztette a belső ellentéteket, de csak időlegesen. Márpedig amint arra – kimondatlanul is Münkler argumentációját folytatva – Eric Gujer, a Neue Zürcher Zeitung vezető publicistája is figyelmeztet, az oroszokkal szembeni ukrán ellenállás hevessége és hatékonysága a példa arra, hogy a szovjet befolyás alól szabadult kelet-európai népek sokkal elszántabban ragaszkodnak szabadságukhoz és szuverenitásukhoz, mint a nyugatiak. Brüsszelnek is komolyan kell vennie az Unió keleti államainak, főként Lengyelországnak és Magyarországnak az úgynevezett értékorientált „demokráciaexport” elleni lázadozását. Ebbe globális szinten az Egyesült Államok is belebukott, sőt odahaza is mint súlyosabb nehézségekkel kell miatta szembenéznie.

Kelet-Európa (akárcsak a maga a globalizált világ) még mindig nem jutott nyugvópontra, a társadalmak átalakítása ma is zajlik, de ezt nem lehetséges külső irányítással, csakis tisztességes, ideológiai elfogultságoktól mentes kompromisszumokkal normális mederbe terelni. A kelet- európai népeket történelmi sérelmeik arra késztetik, hogy a túlságosan sértőnek érzett „idegen” beavatkozásoknak makacsul ellenálljanak. A kelet-európai tudatokba (akárcsak az egykori gyarmatok népeinek tudatába) ugyanis mélyen beleivódott a történelmi tapasztalat, hogy aki túl akarja élni a történelem megrázkódtatásait, annak tudnia kell védekezni.

A fentiekből logikusan következik, hogy nem csak az orosz–ukrán háborúnak kell mihamarabb – valamely hosszabb távon mindkét fél számára elfogadható, tehát nem valamely „végsőnek” tekintett háborús győzelemmel kierőszakolt – kompromisszumba torkollnia, de az Európai Uniónak is olyan államszövetséggé kell átalakulnia, melynek csúcsszervei nem az általuk egyedül érvényesnek vélt demokráciafelfogást „exportálják” a vonakodó tagállamokba. Ha kell, pénzügyi erőszakkal is. Valóban demokratikus, tehát minden alapkérdésre kiterjedő kompromisszumokkal kell olyan egységet teremteniük, mely nemcsak Európa gazdasági megerősödését, de az egymással viaskodó nagyhatalmak közti közvetítő szerep betöltését is valóban lehetségessé teszi.

Márpedig sokak szerint az új Európát az Isten is erre a feladatra teremtette.

(Címlapfotó: Agerpres)