Putyin november végén egy gazdasági tanácskozáson tett először említést a „most még el nem ismert Donyec-medencei népköztársaságokról”. Korábban az úgynevezett normandiai négyek minszki tanácskozásáról szóló – akkor is meglehetősen szűkszavú – tudósítások még csupán ”különleges státust” emlegettek, melyet a „a Donyec-medencében az oroszbarát kelet-ukrajnai szeparatisták és kijevi vezetés közti tárgyalások” hivatottak kialakítani. De ezekből sem valósult meg semmi. Az egyre inkább nacionalista befolyás alá került, s az amerikaiak által támogatott ukrán kormányzat még az ukrán–orosz konfliktust végképp kritikussá tévő nyelvtörvényen sem nagyon volt hajlandó változtatni. A tervekből tehát semmi nem valósult meg. A lehetséges megoldást a két nyugati fél, a franciák és a németek valóban valamiféle különleges státus megteremtésében, azaz Kijev és a szeparatisták által kialkudott autonómiában látták, amennyiben hasonló megoldások Nyugat-Európában több felé is léteznek. Bizonyos mértékig még Franciaországban is, nem beszélve Kanadáról, Olaszországról, Spanyolországról, Finnországról.

Az ukránok azonban – akik Amerika hathatós támogatását is élvezik – az ún. szeparatistákkal tárgyalni sem hajlandók. Csupán Moszkvával. Az ő értelmezésükben ugyanis a Donyec-medence orosz lakossága pusztán moszkvai biztatásra lázadt fel az ukrán hatalom ellen. A szeparatisták képviselői a tárgyalásokon sem a minszki, sem a párizsi tárgyalásokon nem lehettek jelen. Ez volt az egyik kijevi alapfeltétel. Amit a békesség érdekében még az oroszok is kénytelenek voltak elfogadni. A nyugatiakat (mármint a franciákat és a németeket) azonban a voltaképpeni érintettek kirekesztése kimondatlanul is zavarta. Nyilvánvaló ugyanis, hogy valódi megoldást – erről szólt volna a minszki megegyezés is – csak a terület sorsáról demokratikusan megrendezett, nemzetközileg ellenőrzött választások keretében (a népszavazást a minszki szöveg is kerüli) maguknak a helyi lakosoknak kellene dönteniük. De ezt a véleményüket a nemzetközi nyilvánosságban a nyugatiak is csupán hangfogóval hangoztatják. Manapság – finoman fogalmazva – nem divat a nyelvi-kulturális kisebbségek közösségi jogaival előhozakodni…

Az persze tény, hogy az orosz Dumában olyan nacionalista pártok is jelen vannak, melyek Ukrajnát az orosz állam részének tekintik (tény, ami tény, Kijev eredetileg valóban az orosz államiság kijegecesedésének központja volt). Mások a kelet-ukrajnai – többségében oroszok által lakott – területek Oroszországhoz való csatolásában látják az ukrajnai orosz kisebbség problémáinak megoldását.

A hivatalos orosz kormányzat a minszki tárgyalásokon még nem lépett fel efféle igényekkel. Igaz, Putyin ma már egyenesen az orosz kisebbség ellen zajló „genocídiumról” beszél. Ezt nem csak az ukrán nyelvtörvény és az alig korlátozott ukrán nacionalizmus alapozza meg, hanem az is, hogy a kijevi kormányzat Minszk után „egyáltalán nem vagy elutasítóan válaszolt a szakadárok humanitárius és egyéb kapcsolatfelvételi kísérleteire”, s a helyzet voltaképpeni megoldását a szeparatisták katonai megsemmisítésében látja.

Ez az oka annak, hogy a normandiai négyek szerdai – ezúttal Párizsban tartott – találkozóján, mely az Oroszország és Ukrajna között kiéleződött háborús helyzet kezdete óta az első volt, a nyolc órás megbeszélés után kiadott kommünikében is egyetlen sikerecskéről tudtak beszámolni. Szöveg szerint: „A felek támogatják a tűzszünet feltétel nélküli betartását (…) függetlenül a minszki megállapodások végrehajtásával kapcsolatos egyéb vitás kérdésektől.” Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tűzszüneten kívül (mely pusztán az ellenségeskedések időleges felfüggesztése) semmiben sem sikerült megegyezni.

Márpedig a helyzet tényleges rendezése, azaz a ukrajnai orosz (de nem csak orosz) kisebbség helyzetének rendezése nélkül valódi békére alig van lehetőség. A konfliktus újabb kirobbanását csupán elodázni lehet. Megszüntetni nem.

A helyzetet súlyosbítja, hogy Oroszország a terület lakosait orosz állampolgársággal is felruházta. Így aztán az ukránok azzal érvelhetnek, hogy Oroszország ezen az alapon bármikor ürügyet találhat arra, hogy úgymond saját állampolgárai védelmében katonailag is beavatkozzon a független „népköztársaságok” belügyeibe, s akár be is kebelezze őket.

Putyint az ukrán hajthatatlanság ösztönzi arra, hogy a két Donyec-medencei tartomány független államokként való elismerésének jövőbeli esélyeit hangoztassa. Ennek a megoldásnak a lehetségességében bizonyára maga sem hisz. Az ukrán határok mentén felsorakoztatott orosz haderő, melynek jelenlétét – a konfliktusban a franciáktól és a németektől eltérően egyáltalán nem pártatlan – Amerika a közvetlenül küszöbön álló orosz katonai agresszió előkészítéseként értelmez (s Ukrajna NATO-csatlakozásának lehetőségéről sem hajlandó lemondani), csak az ukránok hajthatatlanságát erősíti. Hiszen az oroszoknak ma már nem velük, hanem az amerikaiakkal kell ujjat húzniuk.

Amerika és a NATO jó ideje fegyverekkel és hadi technikával támogatja a Ukrajnát (mellesleg a szeparatistákat az oroszok is főként fegyverekkel, szakértőkkel és – legrosszabb esetben – önkéntesekkel támogatták). Az ukrán hadsereg időközben valóban ütőképes, a legkorszerűbb technikával felszerelt, nyugati tanácsadók és kiképző tisztek által is felfejlesztett haderővé fejlődött. Az is árulkodó jel, hogy katonailag – a saját katalánjaival szemben szintén ellenséges – Spanyolország is kész részt venni „Ukrajna védelmében”…

Nem csak az oroszok készülhetnek háborúra, de a Krím-félszigetre továbbra is igényt tartó ukrán nacionalisták is.

Az amerikaiak kétszínűségére a Krím-félsziget sorsát illető álláspontjuk szintén jól rávilágít. A hasonló helyzetben lévő Koszovó Szerbiából való kiválását közvetlen katonai beavatkozással maguk az amerikaiak erőltették ki. Most azonban patetikusan elítélik Oroszországot, mert egy – a nyugat által el nem ismert népszavazás után ugyan – de vérontás nélkül annektálta a Krímet. Persze a katonai közbeavatkozástól, amint azt az Abházia és Dél-Oszétia helyzete miatt kirobbant grúz–orosz konfliktus is bizonyította, az oroszok sem föltétlenül riadnának vissza. (Bár akkor is a Nyugat párti grúzok voltak a fő kezdeményezők. Amit végül a nemzetközi közösség is elismert. Akkor – már és még – Amerika a meggyengült Oroszországot nem tartotta ellenségének.)

A konfliktusok ürügye minden esetben a kisebbségi kérdés nemzetközi rendezetlensége volt. És ma is az. Ez az oka annak, hogy a többségi nacionalisták, akiket hallgatólagosan a nemzetközi közösség is támogat, kényük-kedvük szerint bánhatnak kisebbségeikkel. Az orosz–grúz vagy az orosz–ukrán konfliktus híreivel tele volt és tele van a nyugati sajtó, de az ukrán nyelvtörvényről és a fasizmustól sem idegen ukrán nacionalisták kisebbségellenes lépéseiről ugyanez a sajtó egyetlen szót sem ejt. Sem az ENSZ-ben sem az Európai Parlamentben nem hangoznak el tiltakozások.

Sőt, az egymással szemben álló felek, főként Amerika és Oroszország a kisebbségek helyzetét saját nagyhatalmi érdekeik érvényesítésének ürügyeként használhatják fel.

Pedig minden csak azon múlik, hogy a nemzetközi közösség szervezeteiben a közösségi individuumok (a kisebbségi közösségek is ezeknek tekinthetők) ugyanolyan nemzetközi védelemben részesüljenek, mint a szó hagyományos értelmében vett emberi individuumok, akiket minden gyakorlati kérdésben az egyes államokra kötelezőnek tekintett egyetemes emberi jogok egyezménye védelmez. Azaz a kisebbségi közösségek saját sorsukról ugyanúgy demokratikusan ellenőrzött népszavazásokon dönthessenek, mint az állam egészét érintő kérdésekről a parlamenti választásokon, vagy az országok alkotmányait elfogadó összállami népszavazásokon.

Ha az emberi közösségek egyetemes jogairól is efféle nemzetközi egyezmények születhetnének, a nemzetközi konfliktusok is okafogyottá válnának, illetve a más államok fölötti hegemóniára törekvő államok vagy államszövetségek a teljes emberi közösség (az emberiség) békéjét fenyegető agresszorokként lepleződnének le.

Akik ellen az emberiség egészének össze kellene fognia. Ez persze egyelőre utópia. De ha az emberiség ismét egy újabb világháború mezsgyéjén ingadozik, ez az utópia tűnik az egyetlen elfogadható realitásnak.