Az orosz hadsereg Ukrajna elleni támadásának második, a Donyec-medencére és a tengerpartra koncentrálódó szakasza a jelek szerint aligha tekinthető akadálytalanabbnak és következésképp gördülékenyebbnek, mint az első, mely nyilvánvaló vereséggel végződött. Az új orosz stratégia lényege abban rejlik, hogy a hadvezetés a Donyec-medencében összpontosuló, s eddig az úgynevezett orosz szeparatisták által is lekötött ukrán hadseregtestet, az ukrán hadsereg legtapasztaltabb és létszámában is legszámottevőbb részét, az orosz túlerőre alapozva északról és délről harapófogóba fogja és megsemmisíti. 

A háborút – ez már régen nyilvánvaló – nem az oroszok és az ukránok, hanem az ukránok hathatós közreműködésével Amerika és Oroszország vívja. Az amerikai hadvezetés számára ugyanis a hadszíntér – a minden részletre kiterjedő műholdas megfigyelésnek köszönhetően – tökéletesen belátható. S információikat nem csak az ukrán hadvezetés rendelkezésére bocsátják, de fegyverszállításaikat is a terepviszonyokhoz, az orosz hadvezetés hadmozdulatokból kiolvasható szándékaihoz igazíthatják. Hatalmas sakkjátszma is folyik, melyben a Nyugat nyilvánvalóan jobb játékosnak bizonyul.

Hogy ez mennyire így van, azt Mariupol esete is bizonyíthatja. Az oroszok gyakorlatilag bevették a déli kikötővárost, de a védőkkel máig nem voltak képesek leszámolni. Az egyik legjobban képzett és oroszellenes gyűlöletéről is jól ismert Azov-gárda, s az azt kiegészítő nyugati önkéntesek az atombunkerek átfogó rendszerét is magában foglaló, nagyrészt lerombolt acélgyárba menekültek. Ahová a hírek szerint a civil lakosság egy része is követte őket. Putyin parancsot adott az acélgyár elleni támadásra, bár eleve nyilvánvaló lehetett volna, hogy ez orosz részről is öngyilkos vállalkozásnak bizonyulhat. Hogy Putyin mennyire hallgat katonai szakértőire, nem tudni, de valószínűleg alig, hiszen tábornokai a vállalkozás kockázatainak tudatában kellett lenniük. Végül tehát magának Putyinnak kellett feltalálnia a spanyolviaszt. Ha az orosz cárok méltó utódját nem éppen a másik zseniális stratéga, a török szultánok szintén méltó utódja, Erdogan (mellesleg Putyin egyik bizalmasa) emlékeztette az egykor még Európát ostromló törökök stratégiájára: a körülzárt, de katonailag legyőzhetetlen ellenség kiéheztetésének gyakorlatára.

Putyinnak ma már Mariupolnál nagyobb gondjai is vannak. S ezek a donyec-medencei terepviszonyokkal kapcsolatosak. Változatosabb domborzatú vidéken a támadónak is jobb esélyei lehetnének. Ukrajna azonban egy hatalmas síkság, s még a mocsaras területek és az erdőségek is a támadót hozzák nehezebb helyzetbe. Ilyen területen azok, akik védekeznek, többszörösen is kedvezőbb helyzetben vannak.

Ezért aztán a hatalmas orosz emberfölény és jobb hadászati felszereltség – melynek a hatékonyságát a legkorszerűbb nyugati fegyverek ukrán birtoklása és a sok szempontból elhanyagolt orosz fegyverzet műszaki állapota is csökkenti – minden jel szerint nem garantálhatja az orosz győzelmet. Még mai, jóval visszafogottabb változatában sem.

Nem véletlen, hogy az angol miniszterelnök, Boris Johnson kijelentésére válaszul, miszerint az oroszoknak még mindig van esélyük a győzelemre, az ukrán miniszterelnök, Denisz Szmihal a CNN-nek adott interjújában magabiztosan nyilatkozhatta: „Ukrajna egészen bizonyosan meg fogja nyerni ezt a háborút, ráadásul nagyon rövid időn belül”.

Hogy min alapul ez a meghökkentő magabiztosság? Némi – Zelenszkíjtől átvett – hatásvadászaton túlmenően mindenekelőtt a két hadsereg lelkiállapota (ismertebb kifejezéssel: katonai morálja) közti különbségen. Az ukránok számára a győzelem élet és halál kérdése. Hazájukat, a függetlenség évei alatt kialakított életmódjukat, a Nyugathoz való tartozás biztosítékait védelmezik. Ezt a tényt nemcsak a mariupoli védők halálra szántsága bizonyítja, de az ukrán hadsereg fegyelmezettsége és bátorsága is. Az orosz katonák Ukrajna elfoglalásában kezdettől nem lehetettek igazán érdekeltek, legfeljebb donbászi orosz honfitársaik iránti rokonszenv sarkallhatta őket. De a háború első heteinek taktikai hibái, kapkodásai, s ezekből fakadó kudarcai a maradék magabiztosságot is lerombolták.

Ennek ellenére a hatalmas katonai túlerő – legalábbis elvben – továbbra is Putyin mellett szól, vagy legalábbis szólhatna, ha a „nagy stratéga” tábornokaira is hallgatna. (Persze az sem teljesen biztos, hogy vannak köztük még egyáltalán olyanok, akik szemébe merik mondani az igazságot.)

Ha az ukrán háborúban valami képes lesz legyőzni a legyőzhetetlen hírében álló orosz hadakat, az a bizonyos vonatkozásokban jóval erőteljesebb ukrán demokratikus mentalitás lesz. Igaz ugyan, hogy az orosz hadsereget a második világháború végső szakaszában a világtörténelem egyik legrettenetesebb diktátora, Sztálin vezette világra szóló győzelemre. De Putyin a mai körülmények közt már nem válhat Sztálin-vágású diktátorrá. Igaz, Zelenszkij sem Periklész-vágású demokratává.

A kettejük közti különbség azonban így is egyre inkább elégségesnek bizonyulhat akár az ukrán győzelemhez is. Más kérdés, hogy Zelenszkij is csak a kisebbségellenes antidemokratizmust viszi majd győzelemre.

Ukrajna határait messze meghaladó érvénnyel. De ez már egy másik kérdés.