Ukrajna orosz inváziója – többek között, de elsősorban – ezen ország leendő NATO-tagsághoz való makacs ragaszkodása miatt következett be. Szolid geopolitikai okai van annak, hogy Ukrajna Északatlanti Védelmi Szervezetben való tagságát az érdekeltek – az Egyesült Államok és az ukrán elitek – ennyire erőltették, ugyanakkor annak is, hogy ez Oroszország számára elfogadhatatlan. Senki nem számított rá, mégis háború lett a vége.

A harcok javában dúlnak, az ágyúk dörögnek, a rakéták süvítenek, a lakosság mérhetetlen szenvedése nem szűnik. Mindezidáig Ukrajna egyetlen pontba egyezne bele az orosz követelések listájából: a békéért cserébe lemondana a NATO-tagságról és garanciákat vállalna semlegességét illetően. Az osztrák modellt emlegetik, mint az Ukrajna számára is járható utat.

A háború első napjaiban felhördülést keltett Ausztriában, hogy egy pillanatig úgy tűnt, hogy Nehammer osztrák kancellár a kialakult új geopolitikai körülmények között hirtelen megkérdőjelezi országa immáron 67 éves semlegességét. Nem volt komoly a dolog, persze, csak semmi pánik, pusztán a kancellár egy félreérthető sajtónyilatkozata kavarta fel a vizet, és maga a kormányfő sietett inkriminált mondatának második felében annak első részében megtett merész kijelentését gyorsan megtagadni, a leghatározottabban kijelentve, hogy semmilyen körülmények között nem képzelhető el Ausztria NATO-csatlakozása. Az ilyesmire mondták annak idején a kurucok, hogy „huncut ez a német” – ez csakugyan egy olyan mondat volt.

Amióta fenekestül felfordult a világ, minden ország joggal tesz fel a biztonságára vonatkozó kényes kérdéseket, különösen térségünkben. A NATO-tagok sem dőlhetnek nyugodtan hátra, mégis az e védelmi-katonai szervezethez való tartozás komoly garancia biztonságukat tekintve, Ausztria viszont 1955-től kezdve semleges. Vannak még katonailag semleges országok Európában, például a Svédek, a Finnek, Svájc vagy Írország. Persze, ahány semlegesség, annyiféle, ráadásul a Finnek és a Svédek újabban a NATO-ba igyekeznek.

Ukrajna esetében nem véletlenül emlegetik újabban az osztrák modellt. Ausztria tíz éves négyhatalmi – francia, angol, amerikai, de mindenekelőtt a domináló szovjet – megszállása után, az egyik fő feltétele annak, hogy a megszállók a kis alpesi köztársaságból végre kivonuljanak, az 1955-ös Államszerződésbe (Staatsvertrag) foglalt, majd azt követően az Osztrák Alkotmányban szentesített azon kötelezettség volt, miszerint az ország egyetlen katonai szövetségnek sem lehet soha a tagja. A Osztrák Köztársaság szuveranitását, de facto felszabadulását meghozó szerződést, 1955. május 15-én, abban a Belvedere Palotában írták alá, melyben a két Bécsi Döntést is aláírták csak néhány évvel azelőtt, más nagyhatalmak bábáskodása mellett, természetesen. Ami az 1955-ös  Staatsvertragot illeti, egy időszaki kiállításban láttam azt a négy egyforma barokk asztalt, melynél a négy nagyhatalom képviselői ültek, hogy aláírják a szerződést.

Ukrajnától is most valami hasonlót vár el a Szovjetunió jogutóda, az Orosz Föderáció: maradjon nemzetközileg garantáltan semleges. Ez az elvárás nem újdonság, és aki a történelem leckéinek és az úgynevezett realpolitik elveinek józan híve, akár még pertinensnek is tarthatja. Csak a Francis Fukuyama-féle „történelem vége” hívei, vagyis a liberális demokráciák planetáris kiterjesztésének rajongói gondolhatták komolyan, hogy ez a progresszív-idealista – ismerjük be, sokfelé tájidegen – terjeszkedés nem ütközik előbb-utóbb valamilyen falba, határba.

Nyugat-Kelet ütközőzónájában tombol a háború és a felelősséget, mint döglött macskát dobják át a felek egymás félterére, pedig ilyen vagy olyan módon mindenki nagyon is felelős. Ez a háború egyelőre csak sokkal nagyobb bajok szimptómája, és bármilyen legyen is a kimenetele, nem hoz ezekre a nagy geopolitikai bajokra semmiféle végső megoldást. Egyelőre úgy tűnik, Kína az oroszoknak falaz, nem ítéli el kellőképpen őket, sőt segít nekik a nyugati szankciók alól kibújni. Kína nyilvánvaló világuralmi érdeke, hogy Oroszország és a Nyugat kölcsönösen meggyengítsék egymást, akkor majd harmadikként learathatja bölcs várakozásainak gyümölcseit. A Berlini Fal leomlása utáni történelmi időkben egyes álmodozók Oroszországot, mint hozzánk közel álló európai államot is el tudták a NATO-ban képzelni, hogy a feltörekvő Kína ambícióival szemben partnerünk legyen. Már akkor abszurdnak tűnt ez az elképzelés, ma pedig különösen az, pedig egyáltalán nem nélkülözte a geopolitikai próféciát. Más irányt vettek a dolgok, más becsvágyak jutottak szóhoz. A finnyás Nyugat állandóan kényeskedett és Putinra panaszkodott, de azért csendben igencsak örült, hogy az orosz nukleáris arzenál megbízható, erős kezekben van. És ez így is volt, legalábbis mind a mai napig…