Lehet, hogy tévedek, de az eper- és spárgaszedő román(iai) – bolgár, magyar, ukrán, stb. – vendégmunkások nem tartoznak föltétlenül a legmegbecsültebb társadalmi csoportok közé. Sem odahaza, ahonnan jönnek, sem a nyugati országokban, ahova olcsó munkaerejüket – szabadságukat (?), egészségüket – eladni mennek. Én legalábbis így gondoltam, és nyilván nem vagyok egyedül.

Tévedtem, de tévedett az egész osztrák társadalom is! Hamarosan kétéves évfordulója lesz annak, hogy a koronavírus-járvány átvette Ausztriában is az uralmat mindannyiunk élete fölött. A mai napi húsz-harminc-negyvenezres esetszámot látva csak mosolygunk a tavalyelőtt márciusi pár száz eset fölött érzett riadalmunkon. Akkor persze nagyon meg voltunk szeppenve, és Ausztria első drákói lezárásának a napjait élte. Ekkor jelent meg az Osztrák Földművelésügyi Minisztérium honlapján a felhívás.

A felhívás, mely anakronisztikus módon éppen csak úgy nem kezdődött, hogy: „Hazafiak!”. Szerényebben fogalmaztak, szabadon idézem: Honpolgárok! Közeleg az eper- és a spárgaidény! A félelmetes világjárvány megakadályozza, hogy Kelet-Európából a vendégmunkások hozzánk jöjjenek és betakarítsák földjeinkről a termést. Ha nem teszünk valamit, mind nyakunkra rohad a termés, a földieper és a spárga! Kérjük, jelentkezzenek! Ha csak egy napra vagy kettőre, legjobb, ha csak tehetik, több hétre, de sürgősen jelentkezzenek! Természetesen a gazda megfizeti önöket, nem ingyen munkára kérjük. Legyenek önkéntes, büszke eper- és spárgaszedők! Regisztráljanak és jelezzék mikor alkalmas Önöknek a munka. Minden munkáskéz számít, akárcsak pár órára is. Mutassuk meg, ha baj van, képesek vagyunk magunk is termésünket betakarítani, a keleti vendégmunkások nélkül… És így tovább.

Kíváncsiságból és a szigorú lezárás által elrendelt szobafogságból menekülve jelentkeztem. Jó néhány nap eltelte után végre levelet kaptam, hogy jelenjek meg egy Bécs szélén levő bioeperfarmon. Másnap reggel korán összegyűlt a kis csapat. Csak haton voltunk: két egyetemi tanár, egy tengerihal-kereskedő, két egyetemistalány és jómagam. A szigorú gazda szemmel láthatóan elégedetlen volt. Lerítt róla a rólunk alkotott véleménye: szép kis társaság, mondhatom! Mivel ezzel nem jöhetett, hát nosztalgiázott:

– Tudják, mi a román vendégmunkásokkal, akik ide járnak hozzám már sok-sok éve, reggel ötkor kezdjük a munkát és addig dolgozunk, míg látunk. Mi legyen magukkal? Persze, persze, a minisztérium előírja, hogy nem kezdhetünk hamarabb, mint reggel 8 órakor és délután ötkor már be is kell fejezni a munkát. Közben egy óra ebédszünet. Arra ne számítsanak, hogy ebédet adok maguknak, mint a románoknak. Azok megesznek mindent, nem válogatnak és itt is élnek nálam, maguk pedig bécsiek. Istenem, ez az átkozott járvány! Mi lesz így a földjeimmel? Na, kezdjük! Értenek maguk az öntözőberendezés-szereléshez?…

Nem értettünk. Elmagyarázta, megmutatta, hogy kell csinálni, aztán fejfájósan sopánkodva otthagyott minket a hatalmas eperültetvény közepén. Az eper még nem érett, nagyon száraz tavasz volt, öntözni kellett. Ahhoz képest, hogy március legvége volt, hihetetlen erővel tűzött ránk a nap. Az idősebb egyetemi tanár néhány óra múlva ki is dőlt és csalódottan eloldalgott. A másik a műegyetemen tanított, előbb mérnöki alapossággal tanulmányozta a csőrendszert, aztán lassan, de percízen nekifogott a bilincsekkel összekapcsolgatni a csöveket. Jól csinálta, mégsem haladt. Az elmélet jobban érdekelte, mint a gyakorlat, és valószínűleg elfeledkezett arról, hogy a mezőn van. Én, mint asztalosok sokgenerációs leszármazottja, többek között magam is mesterember, gyorsan belejöttem a dologba. Engem csak az feszélyezett kissé, hogy csövet szerelünk, nem illatos epreket szedünk. A két egyetemistalány jelenléte, kezdeti reményeim ellenére ahelyett, hogy feldobta volna a társaságot, inkább valamelyest lehangolta azt. Legalábbis engem. Olyan stréberül és fontoskodva szerelték a csőrendszert, mintha éppen kolokválnának valamilyen nagy kreditpontot érő tárgyból. Egyébként ügyesek voltak, de lassan haladtak, mert egyedül képtelenek voltak a tízméteres fémcsöveket a vállukra vetve a barázdák között végigvinni. Párban dolgoztak ezért, de nem szóltak egymáshoz, nagyon csendesek voltak. Egyedül a halárus hangoskodott és azon siránkozott, hogy a járvány miatt nem tudom hány tonna hal érkezett megkésve a boltjába és mind a nyakára rohadt. Az egészet oda kellett adnia az állatmenhelyeknek és az állatkertnek, de még a szállítást is ő fizette. Nagy a kár, de ez még mind semmi a Sacher-tortagyár esetéhez képest! Egy ott dolgozó ismerőse mondta, hogy több ezer tortát kellett a kukába kidobni, mert nem tudták időben a klinesekhez a világkörül eljuttatni. Rettenetes! – mondta a halárus, és lihegett a csövek súlya alatt.

A gazda késő délutánra visszajött. Mi büszkén mutattuk neki, hogy a negyed mezőn már felállítottuk az öntözőrendszert! A farmert az ájulás környékezte:

– Hat románnal ennyi idő alatt az egész mező már be lenne fejezve! – szisszent fel. Mi lehajtott fejjel pironkodtunk, a műegyetemi tanár urat is beleértve. Hiába igyekeztünk, úgy látszik a román vendégmunkásokkal képtelenek vagyunk felvenni a versenyt. Életemben először felnéztem rájuk.

Nem részletezem. Összesen négy napot töltöttem az eperföldön és már kezdtem belejönni. A negyedik nap estefelé, sajnos elszóltam magam, hogy én újságíró is vagyok, többek között. A gazda másnap kifizetett és egy erőltetett ürüggyel lerázott engem. Gondolom, jó oka lehetett rá, nem hiányzott neki egy újságíró a mezejére. Ha nem is föltétlenül szép, de mindenképpen érdekes emlékem maradt a néhány napos eperszedői, pontosabban mezei csőszerelői karrieremről, melynek második évfordulóját fél kiló földieper elmajszolásával fogom megünnepelni. Éljenek az eperszedők!

(Kép forrása: semplus.ro)