Hogy miért nem mindegy, miként emlékezik meg egy többségi kormányzati szereplő több mint évszázadnyi távlatból egy olyan eseményről, amely történelmileg vitatott, az interetnikai viszonyok szempontjából érzékeny, politikailag pedig horzsfelületet képezhet – erre szolgáltatott iskolapéldát Nicolae Ciucă Nagyváradon, immár agyonidézett mondatával. Az exkatona-kormányfő partiumi „elszólása” nem a kommunikációval egyelőre hadilábon álló miniszterelnök hibája. Vagy ha mégis, csak részben: beszédírói tájékozódtak felszínesen és mérték fel tévesen a terepet, Ciucă pedig vélhetően alig vetett egy pillantást a szövegre valahol Bukarest és Várad között félúton.

Ha a szövegírók dokumentációja leragadt a fővárosban kiadott Historia című havilapnál, például annak 2019-ben megjelent júniusi különszámánál, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy nincs több kérdésem. Ha viszont feltételezem, hogy adólejeinkből tényleges munkát végeznek a Victoria palotában, akkor akad néhány további kétely. Egyelőre a szűken vett szövegkörnyezettel; a Nagyváradra 1919. április 20-án délelőtt bevonuló román csapatok, élükön a budapesti és bécsi hadiiskolát végzett Traian Moșoiu tábornokkal (aki már 1891-ben kilépett az osztrák–magyar hadseregből, átkelt a Kárpátokon és… ott folytatta gyorsan ívelő karrierjét), valójában ellenállás nélkül érkeztek a városba. Rendet teremteni, és biztosítani a meglehetősen zavaros-ellentmondásos háborús körülmények között. Másnap viszont Ștefan Holban tábornok bejelentette, hogy a város immár Nagy-Romániához tartozik. Szintén 21-én rendelkeztek a fegyverek begyűjtéséréről, kijárási és gyülekezési tilalmat léptettek életbe, és bevezették a cenzúrát. Ekkor már a váradi polgárok, még ha akartak volna sem üdvrivaloghattak nyilvánosan és önfeledten az impériumváltásnak, amiről még nem is gondolták, hogy éppen zajlik. Pedig rohamléptekkel folytatódott: április 24-én a városba érkezett dr. Aurel Lazăr, a nagyszebeni Erdélyi Kormányzó Tanács megbízottja, aki már nem is palástolta küldetése célját; intézkedett arról, hogy érvényre jusson a választás szabadsága, vagyis hogy a város és a megye tisztviselői dönthessenek a román királyságra való eskütétel vagy pozícióik elvesztése között. Április 29-én Lazăr hirdetményben tudatta a lakossággal, hogy Nagyváradon és az egész megyében életbe lépett a román uralom. Pár nap múlva pedig kijelentette, hogy „az antanttól biztos tudomása van arról, hogy Nagyvárad és Bihar megye Romániához fog tartozni.” Hogy ez egy év és egy hónap múlva vált hivatalossá és véglegessé Trianonban, az nem zavarta a megbízottat. A 95%-ban magyarok lakta város hivataljaiban csak a román nyelvet lehetett használni. Brătianu miniszterelnök augusztus 2-án Nagyváradra látogatott, és ugyancsak azt hangsúlyozta, hogy a város már Románia része, mivel a békekonferencia már véglegesen Romániának ítélte. Időközben megtiltották a magyar színek használatát és rendelkeztek arról, hogy a feliratok román nyelven is megjelenjenek. Bejelentették továbbá, hogy a következő tanévben, a főreáliskola I–V. osztályaiban már csak románul fognak tanítani, majd hamarosan elkezdődött a tankerületek átalakítása is.

Az előbbi adatokat Perczel Olivér Impériumváltás Bihar megyében című rövid tanulmányából emeltem át (jegyzem meg azoknak, akik talán bővebben szeretnének erről a témáról olvasni, meg hát ugye a plágiumvádaknak is elejébe akarok menni). Ugyanitt derül ki, hogy a polgári lakosság és a bevonulók viszonya korántsem volt harmonikus: rekvirálások, önkényeskedések, nyilvános botozások történtek, Bihar megyében az eddigi kutatások szerint ebben az időszakban 127 gyilkosságot követtek el.

A tágabb szövegkörnyezet pedig visszainvitál a bevonulás centenáriumának pillanatához, amikor a nyakig trikolórba öltöztetett Nagyváradon a Holdas templomként ismert ortodox katedrális előtt, korhű díszletek és jelmezek között felelevenítették Rimler Károly polgármester és Traian Moşoiu tábornoknak a város átadását jelképező találkozását. A 2019-es momentum fennköltségét két műszaki malőr is „enyhítette”: az egykori polgármestert alakító színész mikrofonja nem működött, majd a tábornok Fisher Flyer márkájú korhű veteránautója a jelenet után már nem indult újra. De ekkor már Nagyváradon a magyarság aránya már csak mintegy 27 és fél százaléknyi, legalábbis a 2011-es adatok szerint. A mostani statisztika alakulására év végéig várnunk kell, mert addigra ígérték az épp zajló népszámlálás adatainak részleges közzétételét. Az viszont már most jelzésértékű, hogy a vélhetően továbbra is több mint 40 ezer fős váradi magyar közösségre való tekintettel a városházának nem sikerült egyetlen magyarul (is) beszélő munkatárssal működő kitöltőpontot létrehoznia. Ilie Bolojan, a vidék erős embere koherens módon viszonyult a helybeli magyarsághoz: három polgármesteri mandátuma alatt, bár az RMDSZ tanácsosai ott ültek a helyi testületben, mégis máshonnan szerződtetett úgynevezett magyarügyi tanácsost a hivatalába, a Várad folyóirat tavaly őszi ellehetetlenítése immár megyei tanácselnöki időszakára esik, és nem kizárt, hogy további tételek is szerepelnek majd a „partiumi etnikumközi összhang” menüsorban.

Évekkel ezelőtt egyike voltam azoknak, aki több ízben is felvetette, hogy az RMDSZ kommunikációjának jót tenne egy szóvivői státus létrehozása. A gyors reakciók, a szabatos és egységes üzenetek továbbítása, egyfajta jól bejáratott „szerepmegosztásos” üzemmód a Szövetség vezetői és a szóvivői intézmény között – ez lett volna az indok. A Ciucă miniszterelnök váradi beszédére érkezett „választ” elnézve… nos, továbbra is úgy vélem, szükség van a szóvivőre a Szövetségben, de legalább annyira a profizmusra is ebben a felelős, olykor kényelmetlen, de ismétlem, aligha megspórolható munkakörben.

(Kép forrása: oradeaindirect.ro)