Karácsony Benőről jegyezték fel, hogy miután barátai sorozatos győzködése ellenére sem akart kikeresztelkedni, és Kolozsvárról (a város mellett húzódó akkori román–magyar határt átlépve) elmenekülni, a téglagyári gettóba került, majd 1944-ben nyár elején Auschwitzba szállították, ahonnan az egyik utolsó jelzés a szintén haláltáborba került Salamon Lászlótól származik: „Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon »megörültem«, hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rám szegezte, és így szólt: – Készülök megírni az Árnyékos oldalt. Soha többé nem láttam viszont.”

Most épp tavaszelő van, és a napos percek egyre gyarapodnak: farsangba fordult naptár, rajta a Bálint-nap, meg a házasság hete – megannyi ok derűsebb regiszterre váltani…, csak épp valahogy nem akaródzik felhőtlenül kikeletváró köntösbe bújni, és mosolygós (szöveg)környezet után kajtatni. Oka van ennek a vonakodásnak: többrendbéli.

A város, ahol eddig életem nagyobbik felét leéltem, szüntelen dagad, s emiatt újabb utcákra van szüksége; ezek egyike, az eddigi procedúrák értelmében, egy notórius antiszemita politikus nevét viselné. Nem példátlan: Kolozsváron van már Radu Gyr utca. Igaz, Karácsony Benő utca is van, jól elrejtve, a perifériához majdnem közel, mintegy megtűrten. (Amúgy meg érdekes lenne megnézni a kolozsvári utcahálózatot, hogy mennyire eltolódtak az arányok – vagyis milyen kevés magyar utcanév van, és amennyiben mégis megjelennek újak, például a Pákei vagy a Reményik nevét viselők, mennyire félreeső szegleteiben találjuk a magát multikulturálisnak, nyitottnak, kozmopolita lezserséggel bélelt urbánus gócnak vélő megyeszékhelynek). Ehhez már csak vaskos lábjegyzetként illeszkedik a tény, hogy Emil Boc fogadta a Kolozsváron portyázó George Simiont, és a polgármester szerint megbeszélésükön több közös elemet is „felfedeztek” az AUR-társelnökkel.

A nem túl rózsás közérzetem másik oka maga az infláció – túl azon, hogy a közeljövőben kétszámjegyű pénzromlás várható, a közbeszédben tapasztalható diskurzusbeli hígulást érzem egyre nyomasztóbbnak: a beszélő fejek már arra sem törekednek, hogy legalább orátori készségeket bevetve színezzék a paneleket. Eleve leszabva, előregyártott fordulatokban bővelkedő minimál-rizsa érkezik, legyen az pártnyilatkozat, kormányzati közlés vagy éppen kampányüzenet. S miközben a lebutított verziójú szövegek súlytalansága fokozódni látszik, mintegy a folyamat fonákján sűrűsödik az, amit belmagyar acsarnak kényszerülök titulálni: az Ártándon át vámolatlanul érkező import-portéka, transzilván társadalmunkat (ha van még ilyen, és nem csak alliterációs fordulat) felkavaró, osztatokat sugalló választási retorika. A támogatásért köszönet és elismerés jár, ám ha ezt a hálavisszajelzést harsány hűségesküvé torzítja a megfelelési igyekezet, pontosan az együvé tartozás, a határokat átlépő szolidaritás komfortérzete sérül alapjaiban.

És van még legalább egy ok az önfeledt, de legalább kiegyensúlyozott lelkiállapot elmaradására: 97 éve húsz esztendős hatalmát dacosan licitre vitte a költő, most épp 23 évnyi szerkesztőségi csapatmunka került az egyre szűkülő erdélyi médiapiac peremére… Nem tisztem beárazni majd negyedszázadnyi sajtóbeli erőfeszítést, csak kérdem itt a végén, félhangosan: ki viszi át a Kiwi-díjat a túlsó partra?