„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – így fordította le Trencsényi-Waldapfel Imre Szophoklész szavait az Antigonéból. Ratkó József úgy érezte, közelebb áll e magyarítás az igazsághoz: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.”

Ki fordított kisebb ferdítés nélkül?

Nehéz megmondani!

Két történet kavart bennem mély érzelmeket. Mindkettőt a tegnap olvastam a sajtóban.

Az első múlt héten szerdáról csütörtökre virradóan történt a Fény városában, a művészek paradicsomában. A svájci–francia képíró, René Robert kilenc órányi agónia után Párizs szívében az utcán elhunyt. Halálra fagyott. Miközben emberek százai haladtak el a haláltusáját vívó 84 éves férfi mellett, senki nem hajolt le hozzá, szenvtelenül tovább mentek. Mint az irgalmas szamaritánus példázatában, végül egy hajléktalan hívott mentőt, de René Robert életét már nem tudták megmenteni.

Aki olvassa ezt a hírt, hajlamos rávágni: Miért ivott, esetleg miért kábítózott az öregúr?

Csakhogy a neves fotográfus nem volt részeg, még ittas sem, és kábítószert sem fogyasztott. Mint minden este, azon a szerdai napon is elindult háza közelében tett egészségügyi sétájára, a Rue de Turbingon  elesett és kilenc (!) órán át próbált felkelni, de csak mocorgásra telt erejéből. Egyetlen járókelő sem segített neki. Noha sokan jártak arra, a Turbingo forgalmas utca.

René Robert szeretett arra sétálni, szerette az est hideg levegőjét, s szerette elnézegetni az embereket, amint eltűnnek a szemhatáron és feloldódnak az éjszakában. Erről az idős képíró barátja, a zenész Michel Mompontet beszélt.

„Azt, hogy egy ember összeesett nem lehet nem észrevenni. Ott feküdt a járdán összezsugorodva, és senki sem hajolt le hozzá! - írja Mompontet. Majd fájdalmasan így folytatja: –  Sietünk, félünk, meg van a magunk baja, félrenézünk. Amit ez a tragikus vég elmond rólunk, az borzasztó: ilyenek vagyunk, így viseltetünk felabarátunk iránt! Vajon, ha én kerülök hasonló helyzetbe, biztos, hogy lehajoltam volna az elesetthez. Jó lenne megtudni annak a hajléktalannak a nevét, aki noha René életét nem, az emberiséget mégis megmentette…”

René Robert, amikor dicsérték, szerényen mondta: „Ott voltam a kellő időben”.

A kellő időben René Robertnek nem volt embere.

Ratkó Józsefnek lenne igaza?

A másik történetet a maszolon olvastam. Bereczki Szilvia lélekmelegítő írásából megtudtam: „Hétfő éjszaka a mínusz fokokat már új házának melegében tölthette egy eddig nyomorúságos körülmények között tengődő széki család: közel kétszáz éves nádfedeles, tapasztott falú viskójuk az idei fagyos telet már nem bírta volna ki, így számukra sorsfordító volt a helyi lelkipásztor cselekedete. Vigh István az elszánt fiatalok indítványozására és saját lelkiismeretének noszogatására decemberben fogalmazta meg a „nagy álmot”, amelynek megvalósításában a Facebookon kért segítséget: a falubeliek és külföldiek egyaránt megmozdultak, ki anyagiakkal, ki kétkezi munkával támogatta az építkezést, amely akár a mesében, már egy hét alatt gyümölcsözni látszott – hat nap alatt került cserép a „semmiből” nőtt házra. (...) A család tékozló életvitele sem gátolta meg abban a székieket, hogy a sötét, nyirkos sufni 11 éves lakójának kapaszkodót biztosítsanak a jövőteremtésben.”

De olvassák el a teljes írást,  így azonnal Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását találják majd hitelesebbnek.

S vigyázó szemeiket Székre, ne Párizsra vessék!

Engem is Trencsényi-Waldapfel Imre változatának irányába mozdított el a maszolon tálalt és talált történet. Legalábbis visszavezetett Szophoklész Antigonéjának soraihoz:

„Ha tud valamit valaki,

Mesteri bölcset, újszerűt,

Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.

Ki a földnek törvényeket ad,

Jogot, mit az isteni eskü véd,

Az a városban az első; de hazátlan,

Akinek jó, ami nem szép.”

(Nyitókép: René Robert / Fotó: Twitter/Michel Mompontet)