Hétfő éjszaka a mínusz fokokat már új házának melegében tölthette egy eddig nyomorúságos körülmények között tengődő széki család: közel kétszáz éves nádfedeles, tapasztott falú viskójuk az idei fagyos telet már nem bírta volna ki, így számukra sorsfordító volt a helyi lelkipásztor cselekedete. Vigh István az elszánt fiatalok indítványozására és saját lelkiismeretének noszogatására decemberben fogalmazta meg a „nagy álmot”, amelynek megvalósításában a Facebookon kért segítséget: a falubeliek és külföldiek egyaránt megmozdultak, ki anyagiakkal, ki kétkezi munkával támogatta az építkezést, amely akár a mesében, már egy hét alatt gyümölcsözni látszott – hat nap alatt került cserép a „semmiből” nőtt házra. Mint megtudtuk, a család tékozló életvitele sem gátolta meg abban a székieket, hogy a sötét, nyirkos sufni 11 éves lakójának kapaszkodót biztosítsanak a jövőteremtésben.

„A kályha működik, a nyílászárók felszerelve, a falak glettelve, odabent már 22-23 fokos a hőmérséklet” – lelkendezett Vigh István református lelkipásztor telefonbeszélgetésünk folyamán.

Elmondása szerint isteni gondviselés, hogy az a gondolat, amely évek óta emészti, egy hónap leforgása alatt megvalósult, hiszen „Isten fakasztotta a fiatalok lendületét, Isten adta a munkaerőt, az ő közbenjárására ajánlotta fel több vállalkozó is az anyagi segítséget, és mindvégig ott volt az építkezés folyamán”. Január első hetei olyannyira melegek voltak, hogy sem fagy, sem csapadék nem hátráltatta a barkácsolást.

A házépítés bibliai példázatok sorozatát tükrözi: összekacsint a teremtéstörténettel, mert a munkások a hetedik napon, akár az Úr, megpihenhettek, hat nap alatt ugyanis cserép került a házra. Illetve Máté evangéliumának is életszagú a példázata: „Jézus így válaszolt neki: »Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.«"

A lelkipásztor beismerte, ezekbe a sorokba kapaszkodott, amikor régtől feszítő gondolatait megfogalmazta a nyilvánosság előtt. Nem kívánt ő a jótékony akció középpontjába kerülni, hírnevet sem akart magának, csupán az hajtotta, hogy teremtője előtt dicséreteset cselekedjék, és tettével egy ártatlan emberéleten könnyíthessen.

A viskóban éldegélt ugyanis szüleivel együtt a 11 éves Renáta is, aki bár motivált, jó tanuló és céltudatos kislány, családjától nem feltétlenül kapott kapaszkodókat: a férfi szorult helyzetében lopásra kényszerült, amelynek következtében 13 évet ült börtönben, így az anya és apa alkoholfogyasztásba menekült.

Házukban sosem volt áram vagy víz, a falu egy része úgy hitte, nincs is élet a közel kétszázéves omladozó épületben. Karácsonyhoz közeledve érintette meg nyomoruk a falubelieket: a fiatalok gyűjtést szerveztek, ruhát, élelmet és tisztálkodó felszerelést vittek a széki rászorulóknak. Amikor elhaladtak a kunyhó előtt, Vigh István lánya egy csomaggal elindult az ajtó felé. A többiek meglepődtek, mert a sötétséget és „háborús körülményeket” látva, biztosak voltak benne, hogy hosszú ideje nem él ember a portán. Ki-ki küszködött a lelkiismeretével, amikor kiderült, hogy nem is csak egy vagy kettő, hanem három élet fonódik össze a néhány négyzetméteren.

Vigh István hozzátette: jómaga és családja már évek óta próbálta segíteni a gyermeket és szüleit: élelemmel és ruhával látták el őket, de az idei tél előrejelezte, hogy ezúttal nem elegendő a „felszín” simogatása, „ide hajlék kell, de gyorsan”. Mivel a fiatalok is hatása alá kerültek a nyomorral való találkozásnak, megismerték annak szagát és sötétségét, a lelkipásztor leült tanácskozni szüleikkel, és szinte egybecsengően született meg a döntés, hogy a falu legszegényebb családjának közös erővel hajlékot teremtenek. Ezt követően önkéntes munkások jelentek meg, naponta cserélődtek a mesteremberek, az anyagiakat az önkormányzat, különféle széki vállalkozók és egyszerű emberek közösen teremtették elő. Volt olyan vállalkozó, aki 7-8 ezer lejjel járult a jótékonysági akcióhoz.

Ennek köszönhetően a „remény épülete” ma már ott díszeleg a kunyhó mellett, lakható, bár a benti munkálatok még javában zajlanak. A beton most adja ki a rengeteg vizet, a fagy nehezíti a benti munkálatokat: páraelszívókkal fogják fel a nedvességet, szárítják a falakat, közben pedig, amikor az időjárás engedi, fúrnak-faragnak, csiszolnak, festenek, hogy mihamarabb teljes legyen az otthon. Közben a bürokráciával harcolnak meg, mivel sosem volt áram a kunyhó körül, rengeteg utánajárás és kérvény szükséges annak kiviteléhez. Míg ez sikerül, a legközelebbi szomszédtól húzott vezetéket használják.

Emberhez méltón felnőni

A lelkipásztor úgy fogalmazott, naponta elhaladt a viskó előtt, s mivel tehetetlen volt, hitványnak érezte magát, mert nem lép, nem segít, nem szólal fel, nem képes változtatni. Hálás azért, hogy a fiatalok gyermeki hittel és buzgósággal karolták fel a problémát, ennek a lendületnek köszönheti, hogy maga is lépni mert. Bár a Facebookon való segítségkérés távol állt tőle, mindvégig igyekezett kendőzetlenül írni, első bejegyzésében arról is beszámolt, hogy „szeretnének olyan hajlékot teremteni, amelyben emberhez méltóan nevelkedhet Renáta”.

Mindezt sikerült elérniük: takaros ház, két szobával, egy konyhával és egy fürdőszobával „nőtt” a viskó szomszédságába, a barkácsolás folyamatairól naponta beszámolt a lelkipásztor. Ismerősei és követői így tanúi lehettek annak, hogyan teremt az összefogás és a feltétel nélküli szeretet „életet”. Előbb az alap, majd a falak rajzolódtak ki a megosztott fényképeken, ezt követték a nyílászárók beszerelését, a szigetelés folyamatát megörökítő felvételek. A bejegyzésekből az is kiderül, hogy odabent vaskályha fűti a családot, így Vigh István számításai szerint havi 50-60 lejes kiadással és becsületes munkával fenntarthatja magát a három ember. „Ha nem restellik a munkát, és eljárnak tűzifát gyűjteni, akkor a mindennapi betévő mellett számlák terén csak az áramot kell megfizetniük” – részletezte beszélgetésünk folyamán.

Úgy vélte, a segítségnyújtás mellett az is feladata, hogy az érintetteket „megtanítsa halászni”. Tudniuk kell, hogy nem érhetnek célba akkor, ha a falu és a lelkész segítségére támaszkodnak, saját lábukra kell állniuk, munkát és felelősséget kell vállalniuk, ha már előnyben részesültek. A tapasztalat azt mutatja, nehezen ugyan, de sikerül a szemléletformálás: bár alkalomadtán előfordul, hogy tudatlanságuk következtében az önkéntesek számát kifogásolják, az esetek többségében hálásak azért, hogy felkarolta őket a közösség. „Amikor neveletlenül nyilvánul meg a két felnőtt, én akkor sem zúgolódom. Tudom, hogy nekik csak ennyi adatott, és azt tartom szem előtt, hogy kislányukat – aki feltörekvő – elindítsuk a helyes úton” – mondta a tiszteletes.

Mint megtudtuk, Renáta a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány diákja, aki hétköznaponként emberséges körülmények között nevelkedik a bentlakásban, és a jó példának hála, tervei vannak. Bár akadtak a faluban személyek, akik a szülők életvitelére hivatkozva ellenezték a megmozdulást, Renáta elhivatottsága hangosabbá tette az esélyteremtők céljait a zúgolódók kifogásainál. A lelkész szerint ez a megmozdulás azt bizonyítja, hogy a közösségben dolgozik a szentlélek: „a széki emberek megmutatták, hogy nem csak pénzük van, hanem szívük is”.