Kezdjük az új évet ezzel a történettel, mely legalább annyira szól a zavaros jelenről, mint a jobb jövővel biztató emberi kiállásról. A világon sok minden mellett és ellen tüntetnek, és ez nyilván így lesz 2022-ben is. Zajosan vagy csendesen, békésen vagy erőszakosan, de a demonstrálás az emberek szabad gyülekezési és véleménynyilvánítási igényének, sokfelé garantált jogának egyik legnyilvánvalóbb megtestesülése. Közvetlenül a világjárvány előtt a klímavédelem és az antirasszizmus mozgósított tömegeket, az utóbbi időben pedig az oltásellenesek tüntetései a mindennaposak. Bármi legyen a téma, ezek a tüntetők hajlamosak kormányzataikat diktatúráknak nevezni, míg magukat szabadságharcosoknak, hősöknek tekinteni, a tüntetés hevében elfelejtve azt az egyszerű tényt, hogy diktatúrákban nem lehet demonstrációkat szervezni. Vagyis lehetni éppen lehet, csak nagyon rövid ideig tartanak…

Egyik nemrég megjelent írásomban („Aki a demokráciában alszik...”) említettem, hogy fiatalok csoportja sátorozik hetek óta a bécsi Stadtparkban a kormányzati „koronafasizmus” elleni tiltakozásképpen. Már nincsenek ott. Ahogy leesett az első hó és fagyott, a rendőrség a körülményt kihasználva hazaküldte őket. A fiatalok minden rendbontás nélkül el is mentek. Fáztak. Estére azért a sátrak elhagyott helyén valakik rögtönzött emlékhelyet állítottak fel, lobogó gyertyákkal, emléktáblával, „a politikai önkény áldozatai” emlékének ajánlva azt...

Ugyancsak néhány hete, a világ túlsó felén történt egy másik tüntetés, mely nem került be a hírekbe: Caracasban, Venezuela fővárosában több tucat ember összegyűlt, akik a város pálmafáinak kivágása miatt szerveztek tüntetést. Az országban az infláció csillagászati mértékű, sok millió százalékos (!), a nép éhezik. Venezuela az a hely, ahol a kormányzat időnként látványos békemeneteket szervez, felvonulásokat, melyekkel biztosítja dicső vezetőjét arról, hogy mennyire imádja őt a nép. Aki ezzel nem ért egyet, okosan teszi, ha hallgat. Most maroknyi ember mégis ki mert állni és kimondta, hogy nem ért egyet azzal, hogy városában könyörtelenül pusztítják a fákat. Nem a diktatúra ellen, nem a szabadságjogok mellett, de a fákért emelték fel a szavukat – ami ugyanaz. A tüntetők magasra emelt transzparenseken a kormányzaton kérik számon a fák felelőtlen hekatombáját. A hatmilliós Caracasra sajnálatos módon a favelák, a hatalmas szegénynegyedek, és nem a dúsan virágzó trópusi parkok a jellemzőek, de még az állatkert állatainak egy része is éhenhalt, a botanikus kert növényei pedig öntözés híján kiszáradtak. A kormány nem biztosítja fennmaradásukat és most még a fákat is kivágják? Ezek az emberek szabadságukat, életüket kockáztatva a fákért harcolnak! És valami nagyon fontosat mondanak ki: ott, ahol a fák élete nincs biztonságban, ott az emberek élete sincsen.

Három egyesület szervezte a megmozdulást, melyek közül kettőben a fák fáradhatatlan barátja, Sven Nehlin fejtett ki sok éves, önzetlen szolgálatot. Ő alapította az AvePalmas (Asociacion Venezolana de Palmas) egyesületet, illetve sokáig vezetője volt a Sadarbol (Sociedad Amigos del Arbol – a Fák Barátja) egyesületnek is. Sven Nehlin a múlt század ötvenes éveiben telepedett át Svédországból Venezuelába és hosszú életéből több mint hat évtizedet töltött az országban. Azon ritka emberek közé tartozott, akik akkor sem hagyták el Venezuelát – ezt az utóbbi években több, mint 4,5 millióan megtették –, amikor politikailag feje tetejére állt az ország és kitört, majd mindent tönkretett a számunkra oly ismerős szocializmus. Jó kedéllyel, de makacs kitartással tovább folytatta, amit évtizedekkel azelőtt megkezdett: fákat ültetett. Előbb egyedül és családjával, majd egyesületi, szervezett keretek között. Hosszú élete folyamán, a mindig nyugtalan Venezuelában több politikai rendszert megért, soha nem tüntetett, de – néhány éve, 94 évesen bekövetkezett haláláig – már több mint százezer fát ültetett. Cikkeket publikált, díjakat is kapott, de a szépen fejlődő fáira volt igazán büszke. Összeállította a Növények Jogainak Egyetemes Nyilatkozatát. Ezt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata aláírásának 56. évfordulóján, 2004-ben fogadta el az akkor még ilyesmire nyitott Venezuelai Akadémia, majd az Unesco-hoz is felterjesztették.

Bátorságunkat vakmerően, öncélúan bizonyítani lenyűgöző, akár hősies is lehet, de nincs maradandó hozadéka. Hosszú távon nem a világgá kiáltott hangzatos jelszavaknak, de a józanul megfogalmazott, határozottan kimondott szavaknak van haszna. Arra biztatom tehát a természetszerűleg forrófejű fiatalokat – magam is az voltam –, hogy tüntessenek és határozottan álljanak ki vélt és remélhetőleg valós igazukért, de ne ott legyenek bátrak, ahol nem fenyeget semmiféle veszély. Ne ott emlegessenek hősöket, ahol nem történtek hőstettek, és ne ott gyászoljanak áldozatokat, ahol senki nem hozott semmiféle áldozatot. Ne ott kiáltsanak farkast, ahol csak bárányok legelnek, de ne éljenek vissza természetes szabadságvágyukkal se, mely adott esetben saját maguknak szolgáltatja ki a leginkább őket.

Ne hagyják magukat senki által manipulálni, és gondolják jól meg, mielőtt beállnának bármilyen ügy mögé. Vegyenek példát azokról, akik csendben, szeretettel fákat ültetnek és azokról is, akik a rájuk bármikor lecsapni készülő hatalom ellenére is felemelik szavukat a fák érdekében. Ha elkerülhetetlen, tüntessenek és tiltakozzanak, de mindenekelőtt ültessenek fákat!

(Nyitóképen a caracasi tüntetők transzparense. Fotó forrása: tagesanzeiger.ch)