Te, ki az időt mederbe tereled, vagy legalábbis határt szab a tempusnak két fűzöld borítód, s gumis átalvetőd szorítása biztosra veszi lapjaid glédáját. Ágendám, hűnek alig mondható társam: ha nem is vesztődsz el időnap előtt, feledve-fitymálva peremre sodródsz, a hanyagolás méltatlan árnya vetül rád; a nyomda illata még elidőz sebtében pörgetett lapjaidon, de már teendőknek tömkelege várja, hogy feladattá nemesülve síkra lépjen léniás felületeden.

Noteszem, kiben bicsakló bizodalmam morzsája még fennmarad, te privát kalendáriuma magánügyrendemnek, sóhajtva ütlek fel, olykor csak megszokásból, hadd lám, melónak dandárja épp hogyan, s mint vagyon. Mit zsebnaptár csak magába szippanthat, azt ott készséggel egy helyütt megleled, a felnégyelt évben szerényen sorjázik teled, tavaszod, nyárod, őszöd (s új teled).

Mikor hogy naplót, mélyen- s igazvalót irkálnék valaha, ezen kis ágenda súg majd serényen, napjaim tanúja; porral, emlékkel dacolva, mellőzve mit korszellem diktál, faktum és fátum kereszttüzében edzett őre a közelmúltnak, ki magáért jótáll...

Most szelíd-szerényen a hátizsák zsebében lapulsz, vagy éppen hogy ágálva hónalj s könyök között hirdeted gazdád szorgos-komoly voltát. S fontosságát a tulajdonosnak: midőn az értekezlet csúcsára hág, e nyeszlett notesz meg parkettre csusszan, veszi észre a hallgatóság, hogy fejed oly éber, legott majd lekoppan. S ez csak egy parány exemplum arról, mi mindent mívelhet naplód, ha farból rántod ki, mármint hogy hátsó zsebből (elegem van! – szólal épphogy csak foghegyről).

Viszonyunk drámai dinamikáját az sem enyhíti, ha betéve tudod, május elseje vasárnapra esik, szintúgy vasárnappal startol következő évjáratod.