Két hír is borzolta a napokban a kedélyeket: az egyik a kolozsvári karácsonyi vásár magyar feliratainak a hiányáról, a másik egy csíkszeredai középület december elsejei román trikolóros kivilágításáról szólt. A két eset persze nem azonos súlyú, főleg, hogy az egyiknél azt kifogásolták, hogy miért nincs, a másiknál pedig azt, hogy miért van/volt. Mégis mindkettő valamennyire rávilágít – az egyik szó szerint – a magyarok és a románok viszonyára.

Bár a két város nehezen állítható párhuzamba, a többségi mentalitásból fakadó figyelmetlenség mindkét helyen előfordult már. Mindkét településen hajlamosak megfeledkezni a helyi kisebbségről. Kolozsváron persze volt egy funari időszak, amikor úgymond megkülönböztetett figyelemben részesültek a magyarok. Ma már ez a megkülönböztetés inkább a magyar nyelvű feliratok hiányában vehető észre. Persze a kincses városban, a múltbeli tapasztalatok alapján, joggal feltételezhetünk rosszindulatot is a szóban forgó ügy kapcsán, mert sok Funar-fióka flangálhat még az ottani hivatalokban, de ha kicsit jóhiszemű próbálok lenni, akkor el tudom hinni, hogy csak nemtörődömségről vagy lustaságról van szó. A többnyelvűség ugyanis többletmunkát jelent, amire nincs mindig akarat vagy kapacitás. Persze ez nem mentség, csupán – sokak szerint bizonyára naiv – magyarázat.

Míg Kolozsváron ez egy jelenlegi állapot, Csíkszeredában remélhetőleg a múlt. Tíz esztendeje a székelyföldi megyeszékhelyen még előfordult, hogy a városnapokon csak egy nyelven, magyarul szóltak a közönséghez, vagy hogy egy közintézmény csak magyar nyelvű plakáton hirdette meg az eseményét. Elmondható, hogy már évekkel ezelőtt korrigáltak, és azóta jobban odafigyelnek erre, tekintettel a több ezer fős román ajkú közösségre. Nem rosszindulat volt mögötte, csak figyelmetlenség – korábbi munkahelyi tapasztalatok alapján merem ezt állítani. Hadd meséljem el: annak idején, hazatérve Székelyföldre, közhivatalban elhelyezkedve, úgy hittem, Csíkban mindenki ért magyarul, ezért egyes esetekben meg sem fordult a fejemben a kétnyelvű kommunikáció, a román nyelvű meghívó kiküldésének gondolata. Tévedtem, és az akkori kisebb cirkuszok nyomán tudatosult bennem, hogy mi a lényege a hivatalosított többnyelvűségnek (bár elméletben addig is tudtam): az nem csupán arról szól, hogy értik-e a közlendőnket, hanem az anyanyelvhasználat jogáról.

Az is igaz, hogy ez a figyelmetlenség eléggé aszimmetrikus. Erre a legkézenfekvőbb példa december elseje mint nemzeti ünnep, amely körül nincs etnikai egyetértés. Ha nagyon engedékenyek akarunk lenni, akkor e történelmi évforduló hivatalos ünneppé nyilvánítását csak tapintatlanságnak értelmezzük. De ne legyünk ennyire engedékenyek, nevezhetjük nyugodtan cinikus erőfitogtatásnak, „ki az úr a háznál” jeligével.

Két őshonos nép súrlódásai ezek. A gond az, hogy mindkét közösségben jelentős számú egyén gondolja úgy, hogy csak ők őshonosak, a másik etnikai csoport tagjai pedig jövevények Erdélyben, a Partiumban vagy a Bánságban. A „ki volt itt hamarabb” és a „ki van otthon” kérdésre mindkét oldalon határozott válaszokkal találkozhatunk. Sajnos a válaszok többnyire nem arról szólnak, hogy mindegyik közösség otthon van, a saját kollektív örömeivel, bánataival, ünnepeivel, felirataival, hanem inkább kizáró jellegűek, egymás „hazaküldésével” kísérve. Legalábbis ezt szűrtem le az elmúlt több mint negyven évben, és bizonyára nem vagyok egyedül ezzel.

Mégis, ki számít őshonosnak? A magyarországi 1993. évi kisebbségi törvény nemzeti és etnikai kisebbségnek tekinti „az ország területén legalább egy évszázada honos” összes népcsoportot. A 2011. évi, ugyancsak a nemzetiségek jogairól szóló jogszabály ugyanígy rendelkezik. Nem firtatja, ki érkezett száz évnél régebben Magyarországra, illetve hogy a magyarok előtt vagy után. Mint fogalmaz: honosnak tekinti őket.

A fenti jogfelfogás csak egy példa, közelebbről. A sokat emlegetett területi autonómiáról még nem is szóltam. Ha a dél-tiroli gyakorlatot alkalmaznánk Székelyföldön, az azt is jelentené, amiről nem nagyon beszélnek, sem az egyik, sem a másik oldalon: az itt élő etnikai közösségek kölcsönös vétójogát. Pozitívra fordítva: az állandó konszenzuskeresést. Nem kérdezhetné senki, hogy a te ősöd honnan, mikor jött, főleg, hogy már érvényben lenne egy egyezség az együttműködésről. Továbbá nem a számbeli fölény döntene, hanem egyenrangú közösségek irányítanák a régiót, létszámtól függetlenül. Ez egyben „kellemetlenséget” jelentene mindkét oldalon: a székely többség nem engedhetné meg magának, hogy megfeledkezzen más, itt élő népcsoportról, cserébe a román ajkúaknak le kellene mondaniuk arról a jelenlegi kiváltságukról, hogy míg a köztisztviselői állások elfoglalásánál a magyar ajkúaktól megkövetelik a román nyelv ismeretét, addig fordítva ez nincs így (sőt, ennek még a gondolata is felháborító sokak számára). Bizony, abban az autonómiában a különböző etnikumú közalkalmazottaknak kötelezően ismerniük kellene egymás nyelvét – az egyenlőség jegyében.

Kényes kérdések ezek, mindkét oldalon. A december elseji nemzeti ünnepről azonban ismételten megállapíthatjuk, hogy olyan helyzeteket eredményez, amelyekben lehetetlen mindenkinek megfelelni, és az igyekezet ellenére mindig megsértődik valaki. A csíkszeredai esetben ezúttal a helyi többség érzékenysége kapott kevesebb törődést. Ugyanakkor ha nem mindegyik állampolgár vagy közösség érez magáénak egy állami ünnepet, akkor valami „el lett rontva”. Kedves románok, újra és újra el kell mondanunk: más dátumot kellett volna keresni és találni, hogy tényleg együtt tudjunk ünnepelni. A kölcsönös tisztelet jegyében. Talán sohasem késő változtatni.

(Nyitókép: informatiaharghitei.ro)