A szadizmust a szakemberek a szexuális perverziók egyik kategóriájába sorolják, de a köznyelvben a szadista jelzővel illetik a kegyetlenkedőket általában. Nem tudhatjuk, éreztek-e örömöt, és ha igen, milyen típusút azok, akik hatósági személyként kínoztak embereket a történelem során, de van egy gyanúm. Faludy György írta a Pokolbéli víg napjaim című könyvében, hogy az Andrássy út 60. szám alatti kínzókamrákban a verőlegények szerinte szexuálisan kielégültek egy-egy sanyargatás alkalmával. (Valójában kicsit erősebben fogalmazott.)

Vannak ennek enyhébb formái is, ami még talán nem szadizmus, „csupán” az agresszió öröme. Eszembe jut az a „bandavezér”, aki az általános iskolában állandóan rettegésben tartotta a többi gyermeket, tíz évvel később viszont csendőregyenruhában bukkant fel a kisvárosi televízió híradójában, egy sürgősségi beavatkozás alkalmával. Szemtanúk szerint eléggé gorombán bánt a kivezényelt alárendeltjeivel. A rablóból pandúrrá vált illetőről feltételezem, hogy ily módon fogta vissza magát, és tényleges kínzások helyett „mindössze” rosszindulatú volt az embereivel. Elképzelni sem merem, hogyan viselkedett volna az ötvenes években...

A ma emberének azonban különösen sokkoló, ha egy demokratikus (vagy annak hitt) társadalomban a rend őrei kegyetlenkednek. A magyarok számára a legutóbbi ilyen, egyéni és kollektív traumát a 2006. őszi budapesti események okozták, amikor azonosítószám nélküli rohamrendőrök állati módon vertek össze békés járókelőket, törtek el ujjakat. Emlékszem, mennyire megráztak az események, a sajtón keresztül is. Akkor a kormánypárti tévéadókon gúnyolódtak, hogy „a békés járókelők utcaköveket dobáltak”, ám az az idő tájt jobboldalisággal egyáltalán nem vádolható Index portál újságírói a Túlkapások című kötetben gyűjtötték össze a horrorisztikus eseteket. (A könyv címét sokan enyhének tartották, talán nem véletlenül.)

Egy mostanában megjelent dokumentumfilm az akkori eseményeket járja körbe, tizenöt év távlatából. Skrabski Fruzsina és Bodoky Tamás alkotása, az Áldozatok 2006 a rendőr és civil áldozatokról szól. Mint a leírásban olvasható, 2006-ban Magyarországon az akkori politikai és rendőri vezetők engedték, hogy több száz rendőr sérültje legyen a tévészékház ostromának, aztán szeptemberben a budapesti utcákon sétáló fiatalokat vertek és kínoztak a rend őrei, október 23-án pedig elszabadult pokol, és ártatlan civileket lőttek gumilövedékkel, vertek gumibottal az azonosítószám nélküli álarcos rendőrök. A felelősöket nem büntették meg, két rendőr került börtönbe, Gergényi Péter akkori budapesti rendőrfőkapitány kis pénzbüntetéssel megúszta. Tegyük hozzá, utóbbit ki is tüntették.

A megszólaló sértettek, illetve sérültek vérlázító eseteket mesélnek, ezek közül az egyik legmegdöbbentőbb (a földön fekvő embereket rugdosó egyenruhások látványa mellett) az, hogy a megbilincseltek ujját szándékosan eltörték egyes rendőrök, sőt volt olyan parancsnok, aki egyenesen erre utasította az embereit. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ezeket a szadistákat valakik felbátorították azzal is, hogy levetették róluk az azonosítószámot. Így a rend őrei szabadon kiélhették ösztöneiket, nem félve a következményektől, és utólag a legtöbb esetben nem is sikerült azonosítani őket.

Elképzelni is szörnyű, hogy kedvenc fővárosomban békés éjszakai sétálgatás közben rendőrök bukkannak fel, és igazoltatás helyett kérdés nélkül agyba-főbe vernek. Mivel valóban többször járkáltam éjjel, gyalog, egyedül Budapesten, ez velem is megtörténhetett volna, ha épp rossz időben, rossz helyen találnak. Sokan járhattunk volna épp arra, illetve épp úgy!

Különben a dokumentumfilm készítőinek többen felrótták, hogy nem ad válaszokat a 2006-ban történtekre. Erre Bodoky Tamás azzal replikázott, hogy az elmúlt tizenkét évben a jelenlegi kormány volt hatalmon, annak se sikerült a felelősségre vonás, így filmesektől pláne ne várják el ezt. Főleg, ha akkori és mai illetékesek egyaránt elzárkóztak a nyilatkozatoktól. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter viszont megszólal a dokumentumfilmben, és a felvetésre így válaszol: 2010-ben volt ugyan kormányváltás, de az ügyészek és a bírák ugyanazok maradtak.

A 2006-os rendőri brutalitás egyik tanulsága, hogy nem szabad szem elől tévesztenünk a következőt: a békés világ, amelyben (részben) az én nemzedékem felnőtt, nem örök érvényű, nem magától értetődő. Nem dőlhetünk hátra abban a hitben, hogy szerencsés helyre és korba születtünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek csak nagyanyáink korában meg régebben léteztek, és nem történhetnek meg újra. Talán most is sokan hajlamosak vagyunk ebben a hitben ringatni magunkat – ahogyan az ENSZ egyik munkatársa fogalmazott a több mint tíz évvel ezelőtti kolozsvári egyetemi előadásában: Európában azt hiszik, kitört a világbéke. Vagy – teszem hozzá – azt hiszik, hogy a nagyobb bajok, háborúk, járványok csakis tőlünk távol lehetségesek. A valóság bármikor szájba rúghat – például egy rendőrbakancs formájában.

(Nyitókép forrása: Gondola.hu)