Egy barátommal azon viccelődtünk a minap, hogy az Osiris-féle helyesírási szótárban szerepel a korábbi és a jelenlegi kormányfő neve is, de vajon mikor kerül be a ’gyurcsányozik’, illetve ’összegyurcsányoz’ szó. Az ellenzéki miniszterelnök-jelölt Erdélybe tervezett látogatása és a külhoni magyarsággal való viszonyát firtató hírek kapcsán jutott ez eszünkbe. A helyzet az, hogy lehet ugyan ezen mosolyogni, de aki nagyon szórakozik a szerinte erőltetett gyurcsányozáson, miután letörölte arcáról a nevetéstől kicsordult könnyeit, nézzen jobban körül: bizony nem a döglött oroszlán rugdosásáról van szó, amikor Gyurcsányt támadják. Ez a politikus jelen van, nagyon is valóságos és befolyásos szereplőként.

Az ellenzék megkerülhetetlen vezetőjéről beszélünk, akitől nem lehet elválasztani a közös miniszterelnök-jelöltet, bárki legyen is az. Ma már kevesen vitatják, hogy a szóban forgó személy olyan felmérhetetlen közéleti károkat okozott, hogy azok hatása tizenöt év után is érződik, határon innen és túl egyaránt. Amit ő tett, azzal nem ér fel egyetlen gázszerelő meggazdagodása sem.

Bármennyire is lerágott csont, a magyar közélet nem tudja túltenni magát mindezen, és nem csak azért, mert nem hagyják. Nehéz nem észrevenni a jelenlegi ellenzék soraiban ezt a politikust. Nem mellesleg az általa vezetett alakulat olyan a romániai magyarság számára, mint az egykori szélsőséges, magyarellenes Nagy-Románia Párt. Úgy is viszonyul hozzánk, így nem csoda, ha mindkettőt politikai karanténba zártuk.

Mindezek ellenére, ha komolyan akarjuk venni a választójogot, amely a magyar állampolgársággal jár, akkor a magyarországi kampánynak teret kell adnunk, meg kell hallgatnunk mindkét felet, bármennyire is vállalhatatlannak tartjuk az egyiket. Talán bátrabbnak kéne lenni a „Fogadjuk, ne fogadjuk a jelöltet?”-kérdésben.

Természetesen a külhoniak többségének egyértelmű választása érthető, a tettek magukért beszélnek: a második világháború óta nem kaptunk ennyi törődést a magyar államtól, mint az utóbbi évtizedben, konkrét programokat indítottak a jövőnk szülőföldön való biztosításáért. Egyes vélekedésekkel ellentétben, nem úgy tűnik, hogy innen minket „elszívni” akarna Magyarország, demográfiai utánpótlásként. Feltételezem, hogy nem azért fektet be nálunk, számunkra, hogy aztán másoknak hagyja, amit felépített.

Ezzel együtt van még néhány szempont, amin el kellene gondolkodnunk, határon innenieknek és túliaknak egyaránt, ha már közjogilag is bevontak a magyarországi belpolitikába. Újra és újra fel kell tennünk magunknak azt a kellemetlen kérdést, hogy vajon meddig lehet fokozni a szekértáborok közti háborús hangulatot, amelynek nálunk is érződik a hatása.

Sajnos az árnyalt gondolkodás veszélyes – a kampánystratégák számára. Az egyik oldalon liberális alatt csakis szélsőliberálist szabad érteni, a másikon jobboldali alatt csakis szélsőjobboldalit. Az utóbbi értelmezést mintha mindenáron be is akarnák bizonyítani egyes kultúrharcosok. Mondhatjuk – egy klasszikus mondást parafrazeálva –, hogy a radikális jobboldal, amikor csak teheti, ráront a mérsékeltekre. Mostanában egyre inkább vérszemet kap, nekimegy mindenkinek, kitámadva kulturális intézményvezetőt, történészt, fizikust, bárkit, aki szerinte nem eléggé jobboldali, vagy egyenesen „liberális elhajló”.

Háború van, mondják egyesek, amelyben nincs helyük az „egyrészt-másrészt”-szerű elemzéseknek, még jobbközépen sem. (Én is aknamezőn lépkedek a probléma feszegetésével.) Ha például valaki nem veszi be azt, ahogyan a végletekig eltúlzottan, már-már nevetségesen apokaliptikus képpel ábrázolják a Nyugatot – mintha egyetlen nagy no-go zónából állna, és az őshonos többségi lakosok a kertek alatt osonva járnának a boltba, nehogy a jövevények elkapják őket –, egyes körökben rögtön megkapja a címkét, az ejnye-bejnyét ilyen-olyan elhajlásról. Valamikor akár még úgy is lehettél jobboldali, ha esetleg nem rajongtál Wass Albertért. Ma már egyből beskatulyáznának az ízlésed miatt. (Mi az, hogy sokfélék vagyunk? Erősen jelen van az a felfogás, hogy egy jobboldali csak egyféle lehet, csak egyetlen, leegyszerűsített világmagyarázatot fogadhat el, punktum!) Az külön zavarba ejtő, amikor a magyar jobboldalon annyira magukévá teszik a többségi nemzetek logikáját, hogy veszélyesnek nevezik a hírekben például azt, hogy az albán nyelv hivatalossá vált Észak-Macedóniában. Ilyet olvasva egy erdélyi vagy kárpátaljai magyar kínosan feszenghet, a nyelvi és egyéb jogaiért folytatott küzdelemre gondolva. Keserű tapasztalataink vannak arról, milyen az, amikor a többség fél a kisebbségtől...

És ez csak pár példa, a szemléltetés kedvéért. Hogy hová vezet ez a mozgósításnak szánt hergelés, nem tudhatjuk. Ilyen körülmények között, innen nézve a magyarországi pártoktól az egyenlő távolság eléggé elképzelhetetlen. Ez nem csak rajtunk múlik, de mintha határon innen mindent egy lapra tettünk volna fel. Halkan kérdezem: van-e valamilyen stratégiánk egy kormányváltás esetére, vagy lehet, hogy a fagyos magyar–magyar kapcsolatok időszaka következik?

(Nyitókép forrása: globaltime.cn)