Október legutolsó napján nyitják meg, november első felében, Glasgow-ban tartják az ENSZ soros, immáron huszonhatodik klímatalálkozóját. COP26 (2021 United Nations Climate Change Conference) a neve, és habár a cop szó angolul zsarut jelent, nem lesz itt szó semmiféle csendőrködésről. Az összeülő kormányok, Őfelsége II. Erzsébet brit uralkodó kormányának az elnöklete alatt megint csak riogatni, illetve panaszkodni fognak. Majd ígérgetni – szokás szerint. Előre láthatóan ennyi lesz a COP26 hozadéka. Amire a szervezők most valamivel jobban ügyelnek, hogy ne bízzák kecskére a káposztát: eddig ugyanis a szponzorok a kőolaj-kitermelő multinacionális nagyvállalatok közül kerültek ki, míg most az angol és skót villanyvállalatok sorából, amelyek a megújuló energiaforrásokból – nap, szél – állítják elő az elektromos áramot. Ez is már valami.

A COP 26-ot mintegy hangulatilag előkészítendő, az ENSZ égisze alatt működő IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) nemzetközi kormányközi grémium minden eddiginél szigorúbb jelentéssel rukkolt elő augusztusban, melyben többek között megállapítja, hogy a klímaváltozásért egyértelműen az emberiség felelős.

Ha így van, ha az emberiség klímabűnei juttattak minket ide, ahol tartunk, akkor a további bűnelkövetés lehetőségét meg kell szüntetni, mi több, meg kell büntetni a bűnösöket! Kezdjük mindjárt a két legnagyobb légszennyezővel, az USA-val és Kínával, aztán folytassuk Indiával és Braziliával…

Nincsen autoritás a Földön, aki ezt megtegye. Az ENSZ-tisztviselők sokat, szépen és akár még őszintén is beszélnek, de teljesen eszköztelenek. Nyilvánvaló, hogy sem a Nyugatnak, sem senki másnak nincsen ereje, de motivációja sem, hogy ezt megtegye. A Nyugat ismét eljátssza a világ színpadán a felelősségteljes – ártatlan és jó – szerepét a felelőtlenekkel – rosszakkal, sőt gonoszakkal – szemben. Értelmetlen és fárasztó a jó szerepében tetszelegnie, mert ez csak üres póz, mely nyilvánvalóan hazug! Kína a globalizáció gazdasági erővonalai mentén elsősorban a Nyugatnak termel. A nyugati vállalatoknak eszük ágában nincs lemondani az óriási profitról, a nyugati fogyasztóknak pedig eszük ágában nincs lemondani az olcsó és jó termékekről. Ha otthon, Amerikában vagy Európában gyártanák ugyanazt, sokkal többe kerülne minden. Milyen egyszerű lenne Kínát, Indiát, Brazíliát és a többi „felelőtlent” móresre tanítani! Vonjuk ki ezekből az országokból a nyugati érdekeltségű vállalatokat és tőkét, és ne rendeljünk több terméket tőlük. Vállalataik nagy többsége azonnal csődbe menne, így többet nem szennyeznének.

Amennyiben a Nyugat valóban felelősségteljesen tervezné a Föld jövőjét, ahogyan azt nagy hangon állítja, ebbe az irányba mozdulna el. Ez természetesen a globalizáció, a világkereskedelem és végső soron a kapitalista gazdasági rendszer újraértékelését, teljes átalakítását feltételezné a rendszer óriási áldozathozatala árán. A Nyugat az utolsó a Földön, amely erre vállalkozik, hiszen ez teljesen ellentmondana expanziós és profitéhes természetének. Amiben a Nyugat verhetetlen, az a képmutatás: marad a „felelősségteljes” panaszkodás és riogatás, az üres ígérgetés – minden marad a régiben.

Hogy milyen mértékben felelős az emberiség a klímaváltozásért, pontosan nem tudjuk, de biztosan nagy részünk van benne. A klímaváltozás-tagadók – a fosszilis energiahordozókat kitermelő óriásvállalatok gyakran finanszírozzák is őket – azt állítják, hogy ártatlanok vagyunk, nem mi okoztuk a jelenséget, másrészt az új, virágzásnak indult zöld iparágak – megújuló energiatermelés, elektromos autógyártás, stb. – azt erőltetik, hogy csakis mi vagyunk a felelősek. Mindkét szélsőség a saját érdekeit követi – morális csomagolásba rejtve. Megbízhatatlanok.

A zöld alternatívák berobbanásával megkezdődött a világpiac újrafelosztása, ha úgy tetszik, technikai-technológiai újragyarmatosítása. Senki nem a fogyasztói társadalom végtelenül káros és berögződött rossz szokásait akarja megváltoztatni, csak a fogyasztott termékskála összetételén változtatna. A Földért aggódó közszereplők – politikusok, tudósok, aktivisták – csak a dízelautókat akarják elektromosakra kicserélni, de pillanatig sem beszélnek arról, hogy maguknak az autóknak a számát kellene drasztikusan visszaszorítani. Életformaváltással, például, hogy ne százmilliók ingázzanak, vagy a car sharing általánossá tételével, hogy ne egy ember egyedül birtokolva, de ritkán használjon egy autót, hanem többen, jó szervezéssel, jól kihasználjanak egy gépkocsit. Elektromos vagy dízel, egyre megy, mivel az autók számának robbanásszerű növekedése egyre nagyobb nyomást gyakorol a környezetre, egyre több út építésével tovább daraboljuk a már amúgy is mozaikos élő környezetet, és egyre nagyobb földfelszínt betonozunk le. Egymillió dízel autó helyett egymillió elektromos autó tagadhatatlanul a környezetszennyezés valamelyes enyhülését hozza, de ha egymillió dízelautót hamarosan másfél millió elektromos autó követ, nem lesz már különbség. És ez még csak az autóipar. Hol van a végtelenül szennyező tengeri szállítás vagy a tömegturizmus és a gyakori repülés őrülete? És így tovább.

Az egyetlen megoldás a fogyasztói társadalom gyökeres átalakítása lenne. De nem lesz, mert ahhoz a világot ma egyeduralkodóként uraló kapitalizmus drasztikus megreformálására lenne szükség. Ezt pedig sem vörös, sem zöld, sem semmilyen más színű forradalommal nem lehet kívülről megcsinálni. Csakis belülről, a rendszer bonyolult szabályozási mechanizmusaiból jöhet a változás, akkor amikor a rendszer már abban lesz érdekelt, hogy a fogyasztók ne fogyasszanak. Ez nyilvánvalóan abszurd ellentmondás és csakis a Mesterséges Intelligencia fog ilyen döntést hozni, mikor a túlságosan nagyszámú és mohó emberiség a számításait már zavarják és keresztezik.

Szervezhetnek akárhány kongresszust és konferenciát, a dolgok állása szerint a termelés és a fogyasztás visszaszorítása reménytelen. Nem kétséges, hogy az egyre nagyobb számú fogyasztó egyre többet fog fogyasztani a jövőben. A járható út ezért a megváltozott környezeti feltételekhez alkalmazkodni. Jó hír, hogy mi emberek, ebben mindig is jók voltunk. Alkalmazkodnunk kell a megváltozott, szeszélyesebb klímához, a tengerszint emelkedéséhez, nagy földterületek elvesztéséhez, a mindent elborító urbanizáláshoz. Nem teljesen reménytelen ugyanakkor „nagytakarítást” szervezni a planétán, és a jövőben kevesebbet szemetelni. Nagy erőfeszítéssel és hosszú távon talán még a víz- és a levegőminőség is valamelyest javítható, de ez a legtöbb, amit az emberiségről én el tudok képzelni, kétlem ugyanis, hogy ennél nagyobb áldozatokra lenne kapható. Profit és fogyasztás, ez világunk alfája és omegája, ezen nem lehet változtatni.

Aki mégis szívdobogva várná a COP26-ot és naivan elhinné mindazt, amit ott a világvezetők szívükre tett kézzel fogadkozva majd ismét megígérnek, emlékeztetek az ENSZ 1992-es Rio de Janiero-i Környezetvédelmi Konferenciájának rózsaszín ígéretére, miszerint a fenntartható fejlődés megvalósítható. Ezt a kifejezést akkor boldogan elhitte és megnyugodva megtanulta a világ. Kérdem: ha valóban lehetséges lett volna a fenntartható fejlődés, akkor három évtizeddel a szép ígéret után, miért tartunk ma ott, ahol tartunk? Nincsen több kérdésem…