banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

Édenkert és dzsungeltörvény

A mai világpolitikát, a világsajtót és a globális közbeszédet, melyet társadalmi médiának hívunk, majdnem teljes mértékben a klímaváltozás elleni harc, a közeljövő apokaliptikus kilátásai, illetve a kizöldülő energetikai hurráoptimizmus dominálja. Valakik már megint meg akarják nekünk menteni a világot, mint már annyiszor a történelem folyamán.

Az új vallás hivatásos prédikátorai, a Zöld Hit nevében, a földi boldogságot hozó, mindent megoldó „tiszta” energiaforrások és más hasonló dogmákat sulykolják belénk. Ez a mindent fenekestül felforgató, hirtelen szándék és buzgalom egyáltalán nem új a Nap alatt. Hasonlít a Nagy Francia Forradalom szélsőséges ész kultuszához, melyhez történetesen egy táncosnőt öltöztetett be Észistennőnek a tömeg. Kétlem, hogy a táncosnő legerősebb erénye az esze lett volna, de hát nem róla, hanem a tömeg szimbolikus és főleg szeszélyes vágyairól volt szó. Vállaljuk az eretnekség ódiumát, kezdjünk ki néhány tévképzetet.

Az első számú dogma: „Ha az emberiség összefog, akkor...”. Például megakadályozhatjuk, hogy a Föld 1-2-3 stb. fokkal felmelegedjen vagy azt, hogy az óceánokból kiszorítsa a halakat a műanyag, és így tovább. Ez ugyanaz, mintha valaki azt mondaná: ha egyszer ez a karmester nélküli zenekar összefog, csodaszépen előadja majd Beethoven 9. szimfóniáját. Vágyálom. Karmester nélkül nem megy! Az emberiség még soha semmilyen közös célért nem fogott össze, és nem is fog soha összefogni. Többezer éves történelmünk bizonyítja, hogy nem ilyen az emberiség alaptermészete, és nincsen olyan általánosan elfogadott felsőrendű fórum, mely hitelesen, de megfelelő autoritással összefogja. Ezidáig a legtöbb amire az emberiség eljutott az az Egyesült Nemzetek Szövetsége, de mint számtalanszor meggyőződhettünk róla, az ENSZ-nek nincsen igazi ráhatása a dolgokra, senki nem veszi komolyan.

Az egyetlen ebbe az irányba ható egyetemes szervezőerő a (halál)félelem lehetne, de ez sokkal inkább destruktív módon, mintsem jó irányba hat. A tudománynak és a tudós szakembereknek mégsincs jobb ötletük, mint a klímaváltozással, annak szörnyű következményeit  felvázoló forgatókönyvekkel való ijesztgetés. Reménytelen vállalkozás. Az emberek félnek ugyan, de csak az éppen rájuk ható, húsba vágó konkrétumoktól, soha nem a távolabbi, elvont veszélyektől. Azoktól legfeljebb szoronganak, ami valódi cselekvésre nem elég ugyan, de kiválóan alkalmas az általános közérzet megrontására, pedig a rosszkedvű emberek köztudottan még kevésbé hajlandók összefogni és együttműködni, mint a vidámak és felszabadultak.

Második számú dogma: „a zöld alternatíva”. Tiszta, megújuló energia, tiszta levegő és vizek, csodaszépen kizöldült, álomszép planéta, mely úgy néz ki, mint maga az Édenkert. Tény, amikor az emberek kisebb-nagyobb csoportja bajban van és nem lát kiutat belőle – álmodozni kezd. A számítógép szimulációk korában különösen könnyű egy ilyen tökéletes világot elképzelni. Álomnak szép – nekem is tetszik! – célkitűzésnek nem jó, mert lehetetlen megvalósítani. Semmi köze a valósághoz és csak a mélységes tehetetlenséget, illetve a haszonleső képmutatást igyekszik vastagon kizöldíteni. Összefogunk és mindent megteszünk a Zöld Jövőért? A valóság az, hogy a világ esőerdőiben 6.000 futballpályányi erdőt vágunk ki – óránként! A COP26 most Glasgow-ban megfogadta: 2030-tól vége az erdőirtásnak! Ez is csak olyan, mint az új évi ígéretek, ráadásul most még csak újév sincsen. A szomorú valóság azt mutatja, hogy hihetetlen iramban irtjuk az erdőket, civilizációnk mindent letapos és sokfelé könyörtelenül lebetonozzuk a földfelszínt. Nem tudom hol élnek a politikusok meg a tudósok, de aki körülnéz láthatja, hogy bolygónk napról napra nem kizöldül, hanem végzetesen kiszürkül.

A legkártékonyabb dogma mégis a kapitalizmus igazi trójai falova: a fenntartható fejlődés dogmája, sőt mítosza, mely a fogyasztói társadalom elkerülhetetlen szorongásaira keresi az érzéstelenítési lehetőséget, pedig nyilvánvaló, hogy a fogyasztói társadalom hosszú távon se fenn nem tartható, de nem is fejlődés. A kifejezés azt szugerálta, hogy minden a legnagyobb rendben, minden kellő ellenőrzés alatt van és mindent megkaphatunk. Ha így lett volna akkor miért tartunk  ma ott, ahol tartunk? Vagy a helyzet mégsem olyan súlyos?  Mégis működött a fenntartható fejlődés nagyszerű elve? Akkor viszont miért, kik és milyen érdekek mentén állítják ma azt, hogy már a közeljövő is apokaliptikusan sötét? Én azt hiszem, hogy ugyanazok teszik és mindig ugyanazért.

Játszanak velünk, emberek! Most is, akkor is. Én itt nem az összeesküvés-elméletekre hanem a legbanálisabb valóságra gondolok, a kapitalizmus rendszerszintű, mindennapi megnyilvánulásaira, a haszonszerzés örökös ösztönére, a rafináltan és elvontan hangzó mégis kegyetlenül egyszerű pénzügyi „ököljogra” és dzsungeltörvényekre. Ez még nem is a legnagyobb baj, mert vannak jó hozadékai is, azonban nagy hátulütője, hogy nem fenntartható! Mert aki csak a mai haszonra –   minél nagyobb és gyorsabb haszonra –  gondol, az nem gondol a jövőre. Aki pedig nem gondol a jövőre, az sem a fenntarthatóságban, sem a jobbításban, javulásban – legyen az erkölcsi vagy környezeti – nem érdekelt. Ha az egy dollárból mindenáron kettőt csinálni akarók nem csak önzők, de legalább bátrak is lennének, üzenetük így szólhatna: „a jelen gyors sikereiért, örömeiért, nem bánjuk, ha tönkreteszük a világot. A (távoli) jövő nem érdekel minket. Utánunk az özönvíz!” De nem így beszélnek.

Nem így beszélnek, mert tisztességtelenek és gyávák, és cinikusan azt hiszik, hogy mindenki más is az vagy azzá tehető. Ez a fogyasztói társadalom működésének a titka: a viszonylag elégedett kisemberek tömegei. Márpedig semmi sem veszélyesebb ennél! Ezért nem hiszek én a manapság túlbuzgón „kizöldülő”, opportunista politikusok diskurzusában, de az őket vakon követő, világmegváltó aktivista tömegekben sem. Megbízhatatlanok! Saját maguk rossz beidegződéseiben megváltozni pillanatig sem akarnak, de felelőtlenül felforgatnák a világot – legalábbis szavakban – és ráadásul még moralizálnak is.

A kapitalizmust és édesgyermekét, a fogyasztói társadalmat olyan módon kell átalakítani, hogy hasznos elemeit megtartva sokkal kevésbé károsan működjön. A szélsőséges profitorientáltságot ki kell vezetni az olyan területekről, mint a környezetvédelem vagy a gyógyszeripar. Nem bízhatjuk kecskére a káposztát! Ezeken a területeken a kapitalista multik helyett át kell venni a társadalmi ellenőrzést és irányítást. Bernie Sanders, amerikai demokrata szenátor nagyon helyesen mondta: az nem lehet, hogy maroknyi Big Pharma tartja kezében az emberiség egészségét, ráadásul úgy, hogy kétszer annyit költenek reklámra, mint tudományos kutatásra és fejlesztésre – teszem hozzá én.

A világ jövője és sorsa egyetlen mondatban összefoglalható: a világ helyzetén jelentősen csak akkor jobbíthatunk, ha a kapitalista gazdálkodási rendszert gyökeresen átalakítjuk. Egy dollárból kettőt csinálni lehet fontos, de nagyon csúnya vége lesz ha gazdálkodásunkban, az emberiség életében csak a profitéhség az egyetlen uralkodó szempont.

(Nyitókép: Léphaft Pál)

Kapcsolódók

Kimaradt?