Az 1918. december elsején Gyulafehérváron megtartott népgyűlésen az Erdélyben élő románok képviselői kimondták az elszakadást a Magyar Királyságtól és a Romániához való csatlakozást. A gyulafehérvári nyilatkozat, a román Erdély, Nagy-Románia „születési bizonylata”. A benne foglalt nemzeti vállalások részben teljesültek, a leendő új kisebbségeket érintő pontok még annyira sem.

A gyulafehérvári nyilatkozat kimondja a teljes [nemzeti] szabadságot az összes együttlakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a Törvényhozó Testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.

A Nemzetgyűlés kifejezte ama óhaját, hogy a béketanácskozás valósítsa meg a szabad nemzetek közösségét oly módon, hogy a jog és szabadság a nagy és a kis nemzetek számára egyformán biztosíttassék, a jövőben pedig kiküszöbölje a háborút, mint a nemzetközi viszonylatok szabályozóját.

Az ultrademokratikus országalapítási okirat megszövegezésében szerepet játszott az a Vasile Goldiș, aki a nagygyűlés előkészítése során dualista elképzeléseket fogalmazott meg: „El fogjuk határozni, hogy a magyarországi román nemzet, helyesebben a románok által lakott terület, Romániához csatlakozik… Románia teljes autonómiát ad nekünk addig az ideig, amíg a Román Királyság régi területén a demokratikus átalakulás meg nem történik. Romániával közös lesz a hadügy, külügy és pénzügy.” (Nyilatkozatának szövegét az Aradi Hírlap közölte 1918. november 25-én.)

Mint minden álmodozót, Vasile Goldișt is félreállította a hatalomra került politika elit. Sem az erdélyi románok, sem a magyarok, sem a szászok autonómiájából nem lett semmi. Azaz a szászoké semmivé lett.

És a gyulafehérvári nyilatkozatot is félretolta a királyi, később kommunista hatalom.

Amikor a romániai magyarok érdekképviselete tervezetet nyújtott be, hogy a törvényhozás az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat nemzeti kisebbségekre vonatkozó ígéreteit foglalná törvénybe, a Román Tudományos Akadémia sajátos magyarázattal állt elő.

Az Akadémia elnökségének állásfoglalásában azzal érvelt, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatban szereplő „autonómia” szó az Erdély, Bánság és Magyarország románok lakta területek ideiglenes, az új alkotmány elfogadásáig tartó önigazgatására vonatkozik.

Az RMDSZ törvénytervezetének elutasításával a román politikai elit megtagadta az ország megalakulásának alapdokumentumát.

Elutasította azt, hogy a román állam biztosítson a nemzeti kisebbségeknek lakosságarányos képviseletet a választott intézményekben, így a helyi és a megyei önkormányzatokban, a román és az Európai Parlamentben, valamint a bíróságokon és ügyészségeken. Visszautasították, hogy a kisebbségi oktatás és a kulturális élet önigazgatását a kisebbségi statútumban szabályozzák, valamint azt, hogy a megyei önkormányzatok döntése nyomán tegyék lehetővé fejlesztési régiók és különleges státusú autonómiák megteremtését azokban a történelmi régiókban, amelyekben nagyszámú kisebbségi közösség él.

Ilyen körülmények közepette nem jelenthet számunkra, erdélyi magyarok számára felhőtlen örömünnepet a nemzeti ünnep. Mert késztetést érzünk arra, hogy újra és újra a többség eszébe juttassuk ígéretét. Amelyet ha beváltott volna, ha csak megpróbálta volna is beváltani, mi is jó szívvel tarthatnánk be a Kós Károly által megfogalmazott hűségeskünket: mi, másfél millió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár, felséges erőgyarapodása leszünk Romániának.

Szólunk, hogy tudja meg a többség: még így is inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.

Örömteljes ünneplést kívánunk román barátainknak! Valósuljon meg az az ultrademokratikus társadalom, amit 103 évvel ezelőtt nemcsak nekünk, nekik is megígértek!

Amíg ez nem történik meg, fogadják el, nem tehetünk másként, minthogy emlékezünk és emlékeztetünk.