Patthelyzetből való kilábalásként jelent meg a nagykoalíciós kormánykeresés közben az ötlet, hogy rendre a felek adják a miniszterelnököt, mintegy az izraeli példát követve; a döntés üzenete csak látszólag tűnik komoly kompromisszumkészség tanújelének. Olvasatomban legalább ennyire azt is igazolja, hogy a tárgyaló táborok között alig áthidalható szakadék van, és ezt klasszikus érdekegyeztetéssel képtelenek betömni. Maga a rotációs gondolat is csak fokozatosan került előtérbe, ahogyan egyre nyilvánvalóbbá vált: a kényszer(edett)-koalíció architektúráját megbízható építménnyé csak igen hosszas folyamat révén lehet felácsolni. Idő pedig kevés, az is fogytán. A kalendárium más ritmust diktál, de a politikai kötélhúzástól elkeseredett és a közügyektől megirtózott plebs is jobb szeretné, ha a Victoria-palotában immár nem ügyvivő kabinet tenné a dolgát.

Egy ilyen rotációs képlet sérülékenységével bizonyára mindenik szereplő számol, a maga módján, és szőrszálhasogatásnak tűnhet most felsorolni, mitől nem működik egy vázlatosnál többre jutott, de még csak ki sem próbált konstrukció. Pedig az eleve belekódolt rizikókat aligha kell nagyítóval keresni: ha ez egy legalább 2024-ig elgondolt terv, akkor kérdés, hogy melyik félnek előnyös kezdeni. Ha a liberálisok jönnek az első turnusban (most hagyjuk e jótékonyan leplező zárójelben, hogy épp ki lenne a kormányfőjük), akkor a komplex válság sűrűjét kapják, míg – a helyzet vélhető normalizálódásával – a szocdemek a mandátum vége felé jobb közhangulatban elrendelhetik a választások előtti bónuszcsomagok kiosztását. Ez ugyanígy érvényes, ha Ciolacu lenne előbb kormányfő, és őt váltaná egy liberális miniszterelnök. A másik aggály az egyezség betartásának garanciája; egy olyan közegben, ahol a pártütés, a faképnél hagyás, az éppen aktuális partner hátba döfése, a mögöttes szövetkezések ingere a politikai-közéleti kultúra szerves része, nem elrugaszkodott dolog azt feltételezni, hogy a leendő koalíció két fő tényezője kemény, napi szinten lejátszott kiszorítósdit játszik majd, amivel nemcsak egymás pozíciót gyengítik, hanem az amúgy is megtépázott kormányzati autoritást is újfent kikezdik.

A harmadik és talán a két előzőhöz képest legalább annyira „életszerű” kétely a hatalmi viszonyok és játszmák megyei és helyi terepen való továbbgyűrűzése. Itt az eddig kialakított nexusok helyett új többségek alakul(hat)nak, azokon belül meg régi-friss feszültségek, egyszóval izgalmas lokális dinamikákra van alapos esély.

A staféta-kormányzás ötletével kapcsolatban még egy megjegyzés idekívánkozik: kezdetben a reménybeli koalíciós felek mindenike szóba került, vagyis a PNL, a PSD és az RMDSZ is szerepelt a „vetésforgóban”. A témát taglaló diskurzus közepén a háromosztatú mandátum fogalma elhalványult, hogy a végén már csak a két nagy párt alternanciája maradjon terítéken. A hazai szász közösségből származó államfő után lehet, hogy már túlzás lett volna egy magyar miniszterelnök, de az elvi megfontolásoktól eltekintve akár azt is üzenheti: az RMDSZ biztonsági faktor, de csak stabil harmadhegedűsként jöhet számításba.

(Nyitókép forrása: Agerpres)