Kifutó: a magyarfülpösi Szivárvány Ház ebédlője;

Smink: sok kisgyerek öröme, hogy lesz, mit enni az új évben;

Tartozékok: olvasóink adományai szatyrokban;

Díszlet: a feltétel nélküli szeretet konzervekbe, tisztító- és tisztálkodási szerekbe csomagolva;

Modell: az újságíró, az ember.

Az elmúlt egy hónapban adományt gyűjtöttünk a magyarfülpösi szórványkollégium gyermekeinek, mindenféle segítséget szívesen fogadtunk olvasóinktól, mert a kicsik, akik egyébként magyarul akarnak és szeretnek tanulni, a legnagyobb nyomorban élnek otthonaikban. Biztos vagyok benne, hogy legtöbb ismerősöm számára teljesen ismeretlen a víz, az áram, a meleg, a ruha, az étel hiánya. Nos, a kollégium bentlakóinak, akik két élettérben léteznek, szinte természetes, hogy hétvége a nélkülözés, hétköznap a csodavilág.

Karácsonyhoz közeledve többször pironkodtam amiatt, hogy nem sikerül az ünnepre hangolódnom. Az adományátadás pillanatában jöttem rá, hogy az ünnep rég nem az, amit várok. Hogy karácsonynak nem kell fényesnek, szeretettől súlyosnak és fojtogatónak lennie. Karácsony a természetesség, az a fajta, amivel délután egy idős férfi besétál a szerkesztőségünkbe, és két szatyrot ad át azzal a magyarázattal, hogy ő is szegény, tudja mit jelent ez. Vigyük ezt a keveset tőle azoknak, akiknek nagyobb szükségük van rá.

A gyerekek szerint a karácsony az, amikor nincs annyira hideg otthon. Amikor van papír, és díszt lehet készíteni belőle. Amikor a családban kicsit több a szeretet és az étel. De karácsony az is, hogy az angyaltól kérnek, bizakodnak, és ha kell, több telet kivárnak, míg megérkezik a játékbaba, a kisautó vagy a karácsonyfa.

Szomorúan hangzik, de azok az emberek, akiknek az adománygyűjtési akciónk során a szemébe néztem, nem szomorúan, hanem a legnagyobb meggyőződéssel állították ezeket. Szavaiknak hála, határozottabban hiszem, hogy karácsony tényleg az, hogy van mit. Van kit. És van miért. A többi csak púder rajta, ami nem jut, és nem is kell mindenkinek.