Vagy talán inkább: újbeszél és ócentrum – a középen állásnak, ha egyáltalán ilyen létezik, és nem inkább szándék, mint állapot, nos, ennek a „helyezkedésnek” üzenete van. Meg ára. Jó ideje már annak, hogy refrénként visszacseng: nincs is olyan, hogy középen. Mihez képest? Pláne ebben az ultraviszonylagossá pépesedett mostban… Midőn a széleket vitatják, álcázzák, és nem ritkán a pólusok egymás szokásait átveszik lazán, annyira lezserül, hogy még azt is elfelejtik megtudakolni, kinek a zsebét illetné a plágiumdíj. Nem a legjobb középen állni: bár panorámás a látószög, lehet pásztázni, részleteknél és nüanszoknál elidőzni, esetleg visszanézni mindent még egyszer, alaposabban. Megszédülhet az ember, miközben svenkel a tekintet. Hogy középen, az nem valami ideológiai-világnézeti skálán egy adott értékrend melletti érvelés, fellépés. Inkább a távolságot sejtető kísérlet. Előnye, hogy egyformán kapod a kritikát, sértést, rágalmat, agressziót. A sztereóban érkező ócsárlás mégiscsak minőségi akusztikai élmény.

És mégis (be)vallom néktek: megéri a középre közepesnél nagyobb tételben fogadni.

Pedig a középre tartó, az többnyire gyanús. Jóhiszeműsége fölöttébb kétséges: bármikor átcsaphat jobbközépből balközépbe, vagy éppen középbalba-jobba. Régen a rosszallók köpönyegforgatónak mondták az ilyet, később kétkulacsosnak, megalkuvónak, kompromisszumfüggőnek, bibliai nyelvezetből kölcsönözve langyosnak, vagy csak pusztán megbízhatatlan elemnek. Melyről kötelezően kiderül, hogy még a kiszámíthatatlansága is kamu. Hogy eleve elhajlásra hajlamos. Ingázik, persze, ha van/mert van mersze magához közel engedni a kételyt, latolgat, de a kilengések amplitúdója nem akkora… Hiányzik belőle az elvárt (a kötelező) elán. Kínos-kényelmetlen egy köztesség: mindkét (sőt, valahány!) oldalról vindikálnak maguknak egy-egy szerintük szimpatikus részletet. Magyarán: lemarnak cafatokat. Imitt-amott.

Mérséklet, arányérzék, önkontroll, másmilyen alázat: nem hódol a fanatizmus önteltségének. Elbelgásodik az ilyen centrumimádó. Bele a tájba. Térdig-rogyásig. Már csak az orr, mi ha kilátszik. Remeklő cimpák: megérzik az előtavaszi gomolyban a huzatot. Cúg van a medencében…, nyitva hagyták a Kárpát-kanyart!    

Idénye lesz a harsánykodó-harcias lojalitásnak, most egy darabig főszezonja. Bicepsz nem ernyed, pilla sem rebben, állnak az ajzott kampánycsendben. Ilyenkor luxus a közép, ha nem épp röpke kis bolondéria. Tetszelgésnek nem túl tág terepe. Pszeudonarcisztikus reflex. (Önátb@szás, öcsém – vágná rá egy randomszerűen kiválasztott rokon.)

Pedig hát a középen állásból, dacára az előbbieknek, mégiscsak diszkrét előny is fakad: megeshet, hogy körbevesznek. Jóbarátok. És nemcsak...

(Nyitókép forrása: Pexels)