A térbeliség adott: leszámítva azt a néhány négyzetkilométert, amit a Fekete-tenger időközben lemart a nemzeti fövenyből, Románia kábé 238 397 négyzetkilométeren terül el; ez az eléggé stabil keret viszont igen változatos (nem ritkán meglepő) dinamikát határol: például az utóbbi másfél évtizedben városok töpörödtek össze; a lajstromot Mizil vezeti, amely 1400 hektárnyit veszített területéből, de Resica, Borszék és Zalatna is ott „szorong” az élbolyban. A másik végleten a puffatag urbánus településeket látni, élükön – nos, ez valóban meglepő – Scornicești, de ide tartozik Borsabánya, Felsővisó, Szováta és Máramarossziget. Kolozsvárnak, amely szintén dagadozott (1993–2020 között több mint duplájára növelte belterületét), ha alaposan megszámolják – lesz nagyjából 400 ezer lakója – Boc bürgermájszternek új zakót kell szabatnia, akkora lesz a mája. Az ország második legnagyobb városának élén lenni nem semmi eredmény. Már szinte vívmány. Az ország tényleges cirózis-térképét persze ezúttal nem kapjuk meg, pedig a nemzeti alkoholfogyasztás dokumentálása biztosan többet lendítene a szakpolitikai döntések dolgán. Ehelyett Jászvásáron és Bukarestben újra fellelik a lakcímeket, ahol továbbra is több ezer moldáv–román állampolgár jelentette be magát, igénytelen, alkalmazkodó fajta, elfér azon a pár négyzetméteren. Kiderül a március derekán startoló számbavételkor, hogy hány darab ingatlannak van napeleme, mekkora az átlagéletkor nemekre lebontva, és egyben az is, e téren mennyivel kullogunk már megint az európai, és főleg az uniós átlag mögött.

Mindenféle háztartási géppark-adat, csapra verhető ivóvíz-lehetőség, kertvégi árnyékszék, vagy öblítős klozett lajstromba foglaltatik, na és, ami bennünket, minoritást fölöttébb érdekel, hogy akkor hányan lennénk mi, magyarok. Köztük székely meg csángó, meg kettős identitású, és magyar cigány (abból a mintegy 90 ezerből, amit gyanítunk, hogy lenne), meg elmagyarosodott sváb, hasonlók. Lesznek bizonyára váratlan adatsorok, sőt tényleges meglepetések. Hőkölni fogunk: midőn látjuk, hogy középtávra kivetítve, mondjuk az elkövetkező húsz esztendő perspektívájában, nem mi leszünk hivatalosan is a legnagyobb hazai kisebbség, vagy épp lassan holtversenyben osztozunk a pódiumon a romákkal (1966-tól a cigányság aránya töretlenül növekszik a 0,3%-ról a 11 évvel ezelőtti 3,3-ra, miközben a magyarok aránya ugyanebben az intervallumban 8,5-ről 6,1-re módosult). A többségiek is kicsit belegondolhatnak, mert nagy valószínűséggel folytatódik majd a trend (1992-ben és 2002-ben még 89,5%, 2011-ben már csak 88,9%): egyre kevésbé lesznek azok, újabb évtized múlva meg...

Izgalmas lesz az eredményhirdetés – legyen az decemberben, avagy jövő ilyenkor közzétett adatsor –, főleg az olyan településeken, ahol érzékenyen 20 százalék körüli magyar arányt mértek 2011-ben. És van ebből bőven: az Arad megyei Kisjenő (19,2) és Vinga község (20,9), Beszterce-Naszódban Apanagyfalu község (24,8), vagy Sófalva (24,5), Biharban Fugyivásárhely (25,6), Brassó megyében Négyfalu (23,1), a Fehér megyei Tűr (20,9), a Hargita megyei Runk (24,6), Kolozs megyében Aranyosegerbegy község (23,6), vagy Mészkő (23,5), Kovászna megyében Erősd (23,6), Máramarosban Apahegy(23,8), vagy Újbocskó (21,1), Maros megyében Tancs (22,1), és Fehéregyháza (20,3), Szatmár megyében Krasznabéltek (22,9) és Újkálmánd(22,7), Szeben megyében Oltszakadát (22,4), Szilágy megyében  Szilágysomlyó (27) és Krasznarécse (27,7), Temesben Kisszentpéter (25,9), illetve Aurélháza (22,5) – és a felsorolás csak jelképesnek szánt példatár.

Az idényszerűen aktuális mennyiségtan-diskurzusban a határok, a szimbolikus, ugyanakkor pszichológiai küszöbérzetek fontosságára utal, hogy az aktorok igen óvatosan fogalmaznak: inkább csak kiérezni lehet a nyilatkozatokból, hogy a milliónál akár alig nagyobb romániai magyarság felér egy győzelemmel (de legalább egy diadalmas csatakiáltással), míg e kerek szám alatt, bármilyen közel is legyen ahhoz, és ha az összlakossághoz viszonyított arány sem módosul lefele meredeken (vagyis nem többel, mint 2-3 tized százalékkal), nehezebb lesz csomagolni az eredményt. Később még bajosabb majd érvelni a „majdnemegymilliómagyar” szintagmával.

Országos viszonylatban ugyanúgy gondot okozhat az egykor 22 milliós Romániának (f)elismerni azt, hogy már jó ideje nem 19 millió polgár állama, sőt, ha a trend nem fordul, ebben a ritmusban (évente egy nagybányányit) fogyatkozva, 2050-ben 16 milliós országként szerepel majd a demográfiai kimutatásokban. Szakemberrel telefonon témázva a kérdésről, farsangi hangulatomban megkockáztattam egy poénra hegyezett magam-szerezte mondást: „Ki számot vet, adatot arat”; a szociológus pedig őszintén felnevetett a vonal túlsó végén… 

(Címlapkép: psnews.ro)