Megérthetjük-e a kort, amelyben élünk? Ezzel szorosan összefüggő kérdés: valaha is megismerhetjük önmagunkat? Gnothi seauton (ismerd meg önmagad), szólított föl Szókratész Platón dialógusaiban – végül kiitta a méregpoharat.

Félművelt, pontosabban álművelt 21. századunk eseményeire – például a Covid világjárványra vagy Ukrajna orosz inváziójára – előszeretettel reagálunk történelemből vett hasonlatokkal, mi több, szentenciákkal. Oroszország sokak szerint idejétmúlt birodalmi, maga körül csak vazallusállamokat elképzelő, illetve csak azokat megtűrő geopolitikáját helyénvalónak tűnik a középkor világképébe visszahelyezni. Ugyanakkor az Európai Unió egyre erőteljesebben megnyilvánuló integrálódási törekvéseit is birodalmi reflexnek bélyegzik azok, akik érdekeit ez a fokozódó integrálódás valamilyen módon keresztülhúzza, esetleg korlátozza. Sokan az Egyesült Államokra, mint meggyengült birodalomra gondolnak, míg Kína birodalmi jellegét végképp nem kérdőjelezheti meg senki a világot behálózó Új Selyemút gőzerővel zajló kiépítése óta. Ki fegyverrel, ki kereskedelemmel, ki mind a kettővel hódítja meg magának a világot.

Kiderülhet a 21. századról, hogy nemcsak a Mesterséges Intelligencia, de a Birodalmak visszatérésnek a százada is lesz. Nem könnyű a kettőt egyszerre elképzelni, viszont jó lesz észrevenni, hogy nemcsak a szerelemben, de a történelemben is az ellentétek vonzzák egymást – kiszámíthatatlan vagy ugyanazzal a rossz véget érő eredménnyel.

Ha nagyvonalúan, ezért végletesen, de talán nem haszontalanul leegyszerűsítve végigtekintünk az emberiség (kultúr)történetén, mit látunk? Mi változott? Mi nem változott? Egy dolog biztosan változott az évezredek folyamán: egyre több, egyre pontosabb és egyre helyesebben és gyorsabban feldolgozott adat és ismeret áll a rendelkezésünkre a körülöttünk lévő világról. Nem kétséges, környezetünk megismerését magas szintre fejlesztettük.

És mi nem változott? Az exkluzivitásra és az expanzióra hajló erőteljes emberi hajlamunk nem változott semmit. Ez azt jelenti, hogy történelmünk folyamán, annak minden szakaszában, az egyén és a társadalom egyaránt meg van győződve, hogy az általa elképzelt és bejárt út az egyedül helyes és járható út. Minden korban ugyanaz volt a helyzet: a rabszolgatartó, a földesúr, a kapitalista vagy kommunista, a keresztény és a muzulmán, a technokrácia vagy a természettudomány, a demokrácia hívei, a keménykezű autokráciák és oligarchiák képviselői mind, mind szentül hiszik és vallják, hogy az egyedüli helyes módon járnak el és helyesen cselekednek. Aki pedig helyesen cselekszik, az meggyőződéssel másokat is azonnali helyes cselekvésre akar késztetni, ha másként nem megy, hát kényszeríteni. Ez az alapvető emberi magatartás lényegében semmit nem változott. Ebben a dologban következetesek vagyunk.

Még ebből sem lett olyan nagy baj a világtörténelemben mindmáig, csak végtelenül színes emberi történet: birodalmak jöttek létre és tűntek el, kis bolygónkon jöttek-mentek a népek és a térképeket újra meg újra szorgalmasan átrajzolták. Sokarcú, sokszándékú, véresen gazdag volt a világ.

A globalizáció kiteljesedése, vagyis a kultúrák, gazdasági szabályok és vallási parancsolatok, a hegemóniára törekvő gyógyíthatatlan ambíciók teljes összekeveredése óta, karöltve a technika magas szintű fejlettségével, beleértve a tömegpusztító, nukleáris arzenál kiváló hatékonyságát is, nyilvánvalóan végveszélybe került az emberiség sorsa. Ez az a lehetetlen helyzet, amikor már egy dudás sem fér meg egy csárdában. Képtelen elviselni önmagát. Ha így mennek tovább a dolgok, akkor már nem a Francis Fukuyama-féle, elhíresült történelem-vége-várására, vagyis a liberális demokráciák planetáris elterjedése utáni végtelenül boldog és unalmas, örök időszakra, de a történelem újrakezdésére kell gondolnunk. Ha ma messze nézünk, úgy tűnik, hogy nem virágzó, emberi jogokat és egyenlő esélyeket biztosító türelmes demokráciák, de farkastörvényű, egymás torkának eső birodalmak látszanak a láthatáron.

Ha a hódítók csak véres karddal hadonásznának, a mérhetetlen szenvedésre és fájdalomra a túlélés és megújulás mindenkori reménye és lehetősége lenne a vigasztalás. De a ma birodalmai nukleáris rakétákkal fenyegetőznek, mindannyian a kulturált birodalmi önvédelem nevében, természetesen. Még örülhetünk, ha csak a gyűjtögető szintre nullázzák le, előbb-utóbb, az emberiséget. Nem erre gondoltunk, nem erre vártunk, mikor a minden lehetőségek századának hittük és neveztük a 21. századot.

(Nyitókép forrása: Pexels)