Ötvenhét évvel ezelőtt fontos mondat hangzott el a szovjet űrközpont hangszóróiból: „Itt Almaz-1. Az ember kilépett a világűrbe”. Tíz héttel az amerikaiak előtt Alekszej Leonov a Voszhod zsilipjéből kilépett a világmindenségbe, és közel félezer kilométeres magasságban tett jelentős lebegést annak a sikertörténetnek az érdekében, amely a sokasodó földi bajok ellenére az elmúlt több mint fél évszázadban igen szépen kerekedett. Míg mi itt lent joggal a szomszédból áthallatszó fegyverropogással vagyunk elfoglalva és (joggal) aggódunk azért, hogy milyen következményei lehetnek Oroszország diplomáciai elszigetelődésének és gazdasági regressziójának (ami egyre komolyabban ráirányítja a figyelmet az atomfegyverek demonstratív célú bevetésére), szinte egyáltalán nem beszélünk arról, hogy mi zajlik odakint. Nyilván az, akinek a csillagokról csak a horoszkóp jut az eszébe, legyint és arra fókuszál, hogyan kerülhet még egy palack étolaj a polcára, pedig nemcsak azért kellene egy B opció, hogy a Vlagyimir Vlagyimirovicshoz hasonló hatalomtól megrészegült vezetők ne radírozzák le az életet a Földről.

(Egy másik nagy orosz,) Konsztantyin Ciolkovszkij közismert mondata – „A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben.” – megkérdőjelezhetetlenné teszi a világűr, illetve annak megismerésének a jelentőségét. Amikor Jurij Gagarin „betette a lábát” a kozmoszba, a Szovjet Kommunista Párt még nem sejtette, hogy a szovjet–amerikai hidegháború speciális területe lesz az űrkutatás.

A Voszhod-2 57 évvel ezelőtt a fedélzetén Pavel Beljajevvel és Alekszej Leonovval elsősorban Moszkva Nyugattal szembeni fölényének a bizonyítását erősítette (a két szerencsétlen úgy ült be az űrhajóba, hogy tudták, nincs katapultáló rendszer, de mint jó bolsevikok, tudták, hogy ezt kell tenniük), ahogy ennek vetett ágyat a Luna2 jól időzített Holdba csapódása is és German Tyitov sem véletlenül 1961 augusztusában a Vosztok-2-vel a Föld megkerülésére. A szputnyikok és a rakéták lassan látványosabbakká váltak, mint a sarló és a kalapács.

A „fent” véghezvitt hőstetteknek „lent” lett nagy eredménye, kezdve a műholdas internettől a globális időjárásjelentésig. Bár Hruscsov elvtárs azt mondta, hogy minden űrben töltött pillanat éveknek számít, a kommunizmust a világűr meghódítása sem tudta örökké tenni – a Szovjetunió felbomlása után az orosz és amerikai űrprogramok együttműködtek az emberiség tudásának gyarapítása érdekében – és úgy tűnt, hogy ha másban nem is, de ebben az egyben egyetértenek. Megépült a Nemzetközi Űrállomás, az emberiség egyik legnagyobb vívmánya (ha már a csúcsteljesítményt jelző a Holdra-szállást illeti), amelyen 2000. november 2-a óta folyamatosan tartózkodik valaki, és bár fokozatosan csökken a lelkesedés (és a pénz) az elérhető területek határainak a kitolása felé, a fejlődés gyorsabb, mint valaha: a Voyager négy éve a csillagközi térben jár, számos exobolygót azonosítottak a kutatók, távcsövek kémlelik a távoli galaxisokat és fekete lyukakat.

Az együttműködés, úgy tűnik, a végéhez ért – az Artemisz-program bejelentése még csak az új hidegháborúra emlékeztető űrverseny előszele volt – és nem azért, mert Moszkva közelebb került a feltörekvő űrhatalmakhoz. A Kreml jelenlegi ura tolja át szép lassan kommunista narratíva szintjére azt az Oroszországot, amely – igaz ugyan, hogy elsősorban hadászati célokból – de fontos mérföldköveket jelölt ki a világűr megismerése érdekében folytatott küzdelemben. Bár távolról úgy tűnik, hogy Oroszország elszigetelése légüres térbe taszítja az űrversenyző Moszkvát, a Roszkoszmosszal való együttműködés felfüggesztésének a legkisebb problémája a Rosalind Franklin Marsra küldésének az elhalasztása. A világmindenség föld körüli pályához közeli részének katonai célú felhasználása irányt mutatott érdeklődés fokozódása a feltörekvő űrhatalmak részéről igen komoly veszélyeket rejt magában, a Nemzetközi Űrállomást még megmentheti ugyan a lezuhanástól a Nyugat, az orosz űrprogram hadászati célú hasznosítása ellen nem sokat tud tenni. Mert az orosz birodalmi álmok másképp szabják a valóságot. Hruscsov az ENSZ közgyűlésének lefegyverzési tanácskozásán mondta azt, hogy úgy hagyják el a rakéták a gyártósorokat, mint ahogy a kolbászok a töltőgépet. Most ugyanezt az Oroszországot látjuk, csak közben műholdellenes fegyvereket, elektronikus hadviselést tesztel. Ha eddig, békeidőben csak félgőzzel működött a motivációja, most már nem sci-fi az, amit láttat, hanem kőkemény valóság.

Minderről lehet persze magánemberként is tudomást sem venni, legyinteni azonban nagy szamárság vagy űrbéli példát hozva, egyenlő azzal, ami a Fobosz–1-gyel történt, miután a parancskód egyetlen kötőjel hiányában érte el: nem tartotta a Nap felé kollektorait és a sodródást „választotta”.

(Nyitókép forrása: Pexels)