Nem a Karoling királyról, de kortárs utódjáról beszélek. Karl Nehammer osztrák kancellár előbb Kijevben, Zelenszkij elnöknél járt, majd Putin elnökkel találkozott Moszkvában, elsőként a nyugati világ vezetői közül, Ukrajna orosz inváziójának megindítása óta.

Az osztrák kancellár, mint maga mondta, nem baráti látogatásra érkezett Moszkvába, hanem a tájékozatlan vagy a saját emberei által félretájékoztatott orosz elnököt az általa indított háború szörnyűségeivel szembesíteni. Valaki végre meg kell mondja Putyinnak az igazat – jelentette ki korábban Schallenberg osztrák külügyminiszter is. Ezért utazott „spontánul” Nehammer Kijevből Moszkvába, mi több békét követelni ment oda. A valamivel több, mint egy órás megbeszélés után Nehammer azt mondta, hogy nagyon nyílt és kemény megbeszélés volt, mintegy szuggerálva azt, hogy férfiasan elbeszélgetett az orosz elnökkel. Határozott igyekezetéért az osztrák kancellár megérdemelné a „korunk Nagy Károlya” kitüntető megnevezést.

Még akkor is, ha történetesen Nehammernek a legutóbbi közvélemény-kutatások eredményei alapján már csak gyenge 21 százalékos az elfogadottsági rátája hazájában, és ha jövő vasárnap parlamenti választásokat tartanának Ausztriában, az SPÖ, a Szociáldemokrata Párt csúfosan megverné az Osztrák Néppártot. Jól jött tehát gyengélkedő népszerűségének a moszkvai akció, a Putyin elnököt jobb útra téríteni szándékozó, bátor és egyenes, kemény fellépésű vezető képe. Moszkvai utazási szándékáról előzőleg informálta összes nemzetközi partnerét, az EU vezetőivel megkezdve egészen Erdogan török elnökig, éppen csak saját koaliciós partnerének, a Zöldeknek felejtett el szólni, akiknek a sajtóból kellett megtudniuk, hogy merre jár főnökük. Van der Bellen köztársasági elnököt sem értesítette a kancellár mielőtt útra kelt, így most az utazás után szőnyegre rendelték a Hofburgba, finoman fogalmazva úti beszámolóra.

Tény, hogy Nehammer moszkvai útjából világhír lett. Volt aki gratulált hozzá, például Scholz német kancellár akinek nagyon nem akarózik még Kijevig sem menni, sokan mások viszont szükségtelen, sőt káros, a nyugatot kompromittáló akciónak értékelték ezt a látogatást. Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts, javasolta hajdan az orvosoknak Hippokratész...

Hogy Nagy Károly mennyire járt sikerrel, könnyű megítélni, ha a szomszédból érkező, szűnni nem akaró, elborzasztó híreket nézzük. A jelek szerint legkevésbé sem hatották meg Putyint az osztrák kancellár szemrehányásai, de az sem, hogy Nehammer kemény szavakkal állítólag azzal is szembesítette volna az orosz elnököt, hogy máris elveszítette a háborút – erkölcsi szempontból. Érdekes módon a pravda.ru hírportálon teljesen más leírását és értelmezését adták a találkozónak. Azt írják, hogy az osztrák kancellárt nem Ukrajna helyzete és a háború megállítása motiválta az orosz elnökkel való találkozásra, hanem az orosz földgáz további akadálytalan szállításának biztosítása az ennek az energiaforrásnak óriási arányban – 80 százalékban! –   kiszolgáltatott hazája számára. Ennek érdekében Nehammer még a zsarolástól sem riadt vissza, állítják az oroszok.

Pontosan, hogy történt, nem tudjuk, mindenki a maga verzióját fújja. Tény, hogy Zelenszkij elnök legelső látogatói – a cseh és a lengyel miniszterelnökök, illetve Kaczyński  PiS elnök – akkor mentek látogatóba Kijevbe, mikor körülötte ott voltak még az orosz csapatok, vállalkozásuk nem volt teljesen veszélytelen. Most tiszta a terep és egyik bátor látogató a másiknak adja a kilincset Zelenszkij elnöknél. Olyan sztárvendégek érkeznek hozzá, mint Boris Johnson angol miniszterelnök, aki ugyan Churchillhez hasonlítja magát a legszívesebben, de én azt mondom, hogy ő sokkal inkább Oroszlánszívű Richárd politikai utóda: a jó keresztény aki keletre megy a Szentföldet felszabadítani, megváltani  – a történelemből ismerjük, mekkora sikerrel – aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazamegy. Boris sétált egy kiadósat az ukrán elnökkel Kijevben, aztán megmentőként újabb brit fegyverküldeményt jelentett be az ostromlott ország számára. Boris Johnsonnak nem csak legendás frizurája, de reputációja is nagyon borzos odahaza, jót tett neki talán egy kijevi PR-kampány. A saját kormányzata által meghozott szigorú szabályokat többszörösen megszegő, a Downing Street 10-ben rendezett botrányos Covid-partyk miatt már majdnem le kellett mondania, de aztán jött az orosz invázió és Boris Johnson gyorsan újra feltalálta magát. Ettől függetlenül, nem biztos, hogy megússza: kormánya igazságügy minisztere lemondott a kormányfő képmutató viselkedése elleni tiltakozásként.

Ezek a vezetők azt hangoztatják, hogy erkölcsi kötelességüknek érzik az Ukrajnával való szolidaritást. Szép lenne, ha így lenne, de csak a múlt elemzése és a jövő eseményei mondják meg, hogy mennyire volt ez valóban így. Ha megkaparjuk a jelen történések felszínét, és az ukrajnai háború nagyszámú felelőse után kutatunk a (közel)múltban, nincs nehéz dolgunk azokat megtalálni, hiszen az események közismertek. A jövő kiszámíthatatlan, de az biztos, hogy a sok szolidaritási látogatás helyett, nagyon jó lenne, ha a csúcspolitikusok a nemzetközi felelősség és észszerűség határain belül támogatnák Ukrajnát, ráadásul népszerűségre vadászó, nyilvánvalóan pózoló látogatásaikkal nem zavarnák folyton Zelenszkij ukrán elnököt, hiszen mostanában olyan jövés-menés van nála, hogy lassan már dolgozni, hadakozni sincs ideje. Közben az „egyszerű” emberek, névtelenül és számolatlanul halnak. Nincsen ennél szomorúbb!