Magyarország új barátja, Marine Le Pen asszony, az európai szélsőjobb varsói találkozója alkalmából, kegyelettel elhelyezte a Varsói Getto Hőseinek emlékművére a koszorúját. Reménykeltő előrelépés, micsoda emberi nagyság – mondják az optimisták. Valóban, a világ  újrarendeződik, változik, új előadásra készülődnek, helyezkednek a régi szereplők.

A tizenöt milliós magyarság érdeke, hogy a mindenkori magyar kormány erős legyen. Erős kormány – erős nemzet, gyenge kormány – gyenge nemzet, egyszerű a képlet. Ennek az erőnek az egyik fontos összetevője a nemzetközi porondon való jelenlétünk természete, vagyis, hogy kivel barátkozunk, kikkel szövetkezünk. Kis nemzetnek különösen jól kell külpolitikáját irányítania ahhoz, hogy országát kellőképpen figyelembe vegyék. A járható út a nemzet közép-hosszútávú érdekeinek és a történelmi hagyományainak megfelelő nemzetközi szervezetekhez való tartozás.

Mára már megkopott az érzés, de még sokan képesek vagyunk felidézni azt a megnyugvást, sőt eufóriát, melyet Magyarország – később Románia – NATO- majd EU-csatlakozásakor mindannyian éreztünk. Most, alig néhány év elteltével, kiábrándultak vagyunk. A hivatalos üzenet: a NATO gyenge, az EU pedig beteg. Valóban, sok bizonyítékát fel lehet hozni e gyengeségnek és betegségnek, és ha egyoldalúan csak erre koncentrálunk, minden okunk meg van a csalódásra. Vigyáznunk kellene azonban, hogy jogos csalódásunk ne csapjon át veszélyes öncsalásba! A megoldás nem az újabb ábrándok kergetése, az európai szélsőjobb élesztgetése vagy az ázsiai „kemény fiúk”, Oroszország és/vagy Kína kegyeinek, esetleg túl közeli szövetségének a keresése, hanem az európai politikai keretintézmények, elsősorban az Európai Unió megreformálása és megerősítése lenne.

Nem könnyű feladat, mert egyre nyilvánvalóbban kulturális szakadék húzódik Nyugat- és Kelet-Közép-Európa között. A nyugatiak kibicsaklott önzéséből fakadó és túlzásba vitt, „eszement” toleranciáját mi egzisztenciális veszélyként és kulturális önfeladásként éljük meg – nem alaptalanul. Joggal aggódunk, mi kelet-európaiak, amikor a „széplelkű” EU nem érzékeli például a növekvő migrációs nyomásból fakadó jövőbeli veszélyeket, vagy amikor bamba politikai korrektségében európai és keresztény értékeink és szokásrendünk kiürítéséhez aszisztál, a már-már agresszívé váló és kényszeres nagy „egyenlősdiben”.

Nem könnyű meggyőzni a veszélyről azokat akik nem látják, akik nem érzékelik annak nyilvánvaló közeledtét. De ez mind a két oldalra, Keleten és Nyugaton, egyaránt érvényes. Bármit mondjon az EU, ha másként nem megy joggal építünk kerítést az illegális bevándorló tömegek megállítására, és helyesen cselekszünk. A kerítés csak egy a sok lehetőség közül, és nekünk minden eszközt meg kell ragadnunk országunk megvédésére, illetve hogy csakis a legálisan és jó szándékkal hozzánk érkezők léphessenek be. A lengyel-fehérorosz határon a legutóbbi időkben zajló események remélhetőleg meggyőző erővel hatnak az EU még bizonytalankodó tisztségviselőire, felhívva a figyelmet arra, hogy milyen veszélyeket jelenthetnek a manipulált és már egyenesen hadi eszközként felhasznált bevándorló tömegek.

Mi, „keletiek”, a történelem kemény leckéit saját bőrünkön megtanulva joggal emeljük fel szavunkat az EU létünket veszélyeztető gyengeségei, jövőnket kockáztató tehetetlensége láttán. Tragikus lenne viszont, ha rövid távú (bel)politikai okokból és célkitűzésekből kifolyólag a történelem leckéit saját magunk oly módon kimazsoláznánk, hogy kiderülne, hogy mi sem tanultunk semmit hajdani, végzetes tévedéseinkből, ezáltal nagy eséllyel hajlamosak vagyunk megismételni azokat. Saját magunk biztonsága érdekében fel kellene oldanunk az ellentmondást, miszerint jó érzékkel, helyesen látunk meg valós veszélyeket, mégsem azok elhárításán munkálkodunk minden erőnkkel, hanem magunk is csak tovább növeljük, mi több, újabbakkal szaporítjuk azokat. A balliberális oldal sajátos európai értékeinket, illetve kulturális gyökereinket veszélyeztető kozmopolita, hagyományaink iránt érzéketlen magatartásának legyőzésére, ellensúlyozására nem a szélsőjobbos tábor létrehozása, hanem a centrista középmezőny megerősítése a felelős megoldás. Nem helyes, hogy ha nem találtuk meg helyünket a szalonban, sértetten átvonulunk a kocsmába és ott az asztalfőre ülünk. Tovább kell dolgoznunk magunkon, fejlődnünk, tanulnunk, alkalmazkodnunk, mert meggyőződésem, hogy nekünk a jó társaságban, a szalonban van a helyünk. A történelemben ugyanis semmiféle szélsőséges módszer nem hozott maradandó megoldást.

(Címlapfotó: Agerpes/EPA)