Annyi baj van a földlakókkal, beszéljünk inkább a földönkívüliekről. Akik nincsenek. A CIA legalábbis ezt állítja, nagy csalódást okozva mindazoknak, akik az amerikai kormány titkos aktái félévszázados zárlatának folyó év június havi feloldásától várták a nagy bejelentést: zöld emberkék márpedig léteznek. Az amerikai titkosszolgálat nem először tette hozzáférhetővé titkosított aktái tömegét. Így az 1940-es és 1990-es évek közötti periódus „földönkívüli aktivitására” vonatkozólag, már több mint tízmillió dokumentum hozzáférhető online. Konklúzióként a CIA csak annyit ismert el, hogy mindössze UFO-k vannak, vagyis Unidentified Flying Objects – Azonosítatlan Repülő Tárgyak. Ez is nagy szó, mert az időnként előforduló érthetetlen jelenségeket legalább tárgyiasítja és nem redukálja le pusztán fényvillódzásra, délibábra, az atmoszférikus körülmények csalfa játékára, esetleg a megfigyelő szemének káprázására, de még inkább elmeállapotának beszámíthatatlan voltára. Hagyjuk is a CIA-t. Ezek vagy nem tudnak semmit vagy igen, de letagadják. Egyre megy.

Gondolkodjunk. Ha vannak földönkívüliek, mindenesetre gyakran nem járnak hozzánk. Ezzel gondolom mindenki egyetért. Mi több, nagyon ritkán járnak hozzánk. Vagy azért, mert nem vagyunk elég érdekesek számukra, mi emberek, így felénk jönni nem éri meg a fáradtságot, esetleg azért, mert nagyon messze vannak tőlünk. Ha így van, nekünk sincsen semmi kézzelfogható és közvetlen hasznunk vagy kárunk belőlük, nem kell velük foglalkoznunk. Hagyjuk meg az ufológusoknak ezt az örömet.

Én személy szerint osztom azoknak a tudósoknak a véleményét, akik szerint az élet sokkal több helyen kialakult az Univerzumban mintsem azt a mi kis porszemünkről, a Földről megfigyelve elképzeljük. Vannak, akik egyenesen azt állítják, hogy a Mindenség pezseg az élettől, csak túl kezdetlegesek az eszközeink, hogy ezt észrevegyük! Ha pedig így van, akkor a dolgok belső természete szerint az értelmes életformák is itt-ott megjelennek. Természetesen másképpen néznek ki, mint mi, emberek, hacsak valami véletlen, jól sikerült analógia nem űz tréfát belőlünk, a teremtés koronájából. Bárkik is legyenek intelligens űrbéli honfitársaink, mindenesetre elkerülhetetlenül beszélik az Univerzum lingua francáját, a matematika nyelvét, tehát a velük való kommunikáció egyáltalán nem elképzelhetetlen. Meglátjuk.

Nem nehéz megjósolni, hogy mi történne a Földön, ha a földönkívüliek megjelennének. Úgy néznének ki ahogyan kinéznek, ezért különösen nehezen boldogulnánk velük. Pontosabban saját magunkkal. Az emberi faj, a két kéz-két láb teljes hasonlósága ellenére, több évezrede bizony nehezen boldogul csak néhány bőrszínárnyalat elfogadásával is, és általában szereti fehéren-feketén látni a világot. Képzelhetjük, milyen kavarodás lenne a zöld emberkék megjelenésekor, habár be kell ismerjük, hogy politikailag éppen trendik lennének mostanában. De mi van akkor, ha pirosak, kékek, sárgák, ne adj‘ isten, esetleg szivárványszínűek lennének? Nem folytatom ezt a gondolati sort. Majd, ha valóban megjelennek, visszatérünk a témára.

Ami sokkal fontosabb: tételezzük fel, hogy a Földön kívül sehol máshol nincs élet a Világegyetemben. Tegyük fel, hogy az emberen kívül sehol máshol nincs értelmes élet az Univerzumban. Nem tudom, hogy vannak ezzel az olvasóim, de én, ha ebbe komolyan belegondolok, szédülök és rosszul vagyok. Mert, ha így van, mi emberek érzéketlenebbek vagyunk a köveknél és ostobábbak a legutolsó parazita fonalférgeknél. Nincs sehol máshol élet a nagy Végtelenben, csak itt a Földön, és mi így bánunk, így gazdálkodunk vele? Nincs sehol öntudatra ébredt értelem, csak itt és mi így használjuk azt?! Mert, ha minden második bolygón ott nyüzsög, anyagot cserél, növekszik és szaporodik valami, megértem ezt a nagy földi hányavetiséget, de ha csak itt van, ha csak itt jött létre és csak innen terjedhetne el? Föl lehet ezt fogni? Meg lehet ezt érteni?

Igen. Egyetlen feltétellel: amennyiben elfogadjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk értelmesek. Ne felejtsük, a Homo sapiensről nem mások állapították meg, hogy gondolkodó, bölcs és okos ember, hanem saját maga. Ha valaki azt állítja maga magáról, hogy milyen szép és okos, azonnal visszatetszést kelt, és környezetében megállapítják, hogy milyen ellenszenvesen narcisztikus ember. A Homo sapiens fajhoz tartozó egyedek – a tudósok – mégis ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatták, hogy intelligensek vagyunk, óriási terhet téve ezzel a vállunkra. Mert ha valóban intelligensek volnánk, magán- és közösségi életünk dolgaiban intelligens módon is kellene mérlegelnünk és döntenünk, mi pedig hírhedten ellenkező módon járunk el.

Az intelligens magatartás csakis történeti lehet, vagyis idősíkokban gondolkodik: a jövő helyes döntéseihez a múltból nyeri a tapasztalatot. Helyes döntések pedig csakis azok lehetnek, melyek következményeikben is megállják a helyüket, és nem mondanak ellent a kezdeti várakozásoknak. A legjellemzőbb, amit a Homo sapiens faji karakteréről tudunk, hogy a forradalmak felfalják saját gyermekeiket, illetve beteljesült, elért vágyai, lelőtt verebek. Ha végigtekintünk az emberi történelmen, azt látjuk, hogy előbb-utóbb minden emberi érték és teljesítmény önmaga ellen fordul és gyakran nem csak megkérdőjelezi, de el is pusztítja önmagát. Ezt az egyre tökéletesebben működő, egyre gyorsuló önpusztítást ráadásul fejlődésnek hívjuk. Kell ennél több bizonyíték arra vonatkozólag, hogy kik vagyunk?

Ellentmondásnak tűnik, hogy minél intelligensebb egy faj – annál rövidebb ideig marad fenn. A legstatikusabb, leghosszabb életű fajok „buták, mint a Föld”. Nekik a tudás fája almájának még a lerágott csutkájából sem jutott! Mégis, a tőrfarkú rákok (Limulidae) félmilliárd éves története mellett, mit számít a mi fajunk egypár millió éve, nem beszélve az emberi civilizáció villanásnyi pár ezer évéről? Igaz, ami a tőrfarkú rákoknak félmilliárd év alatt sem sikerült, az nekünk embereknek, a földtörténet néhány másodperce alatt, igen: élőkörnyezetünk létünket fenyegető, alapos megrontása, saját fajunk fennmaradásának végzetes kockáztatása. Ebből állna az annyira sokra tartott intelligencia? Még hogy Homo sapiens sapiens! Legyünk legalább bátrak és őszinték: hívjuk magunkat ezentúl Homo stultus stultus-nak. Stultus latinul ostobát, oktalant, együgyüt jelent. Mert kétségkívül azok vagyunk.

(Címlapi illusztráció forrása: pixabay.com)