Földtörténetünk minden periódusára van nevünk. Sokáig azt hittem az Antropocén – az ember „uralma” – jelenbeli korszakának legjellemzőbb megnevezése a műanyagkor – Plasztikocén (?) – lehetne. Most belátom, van valami ami még a műanyagoknál is jobban elborít. Javasolom a Hiszteriocén megnevezés bevezetését!

Csak az utóbbi néhány évről beszélek. Előbb volt a #MeToo, aztán Greta és a Fridays for Future, a Black Lives Matter, végül a vírustagadók és az oltásellenesek. Mi jön még? Mert biztosan megint jön valami. Újra meg újra! Nem azért, mert a már felvetett problémákra gyors és sikeres kezelést kényszerítenének ki a kampányolók – arról nem is beszélve, hogy saját maguk találnának működőképes megoldásokat –, hanem azért, mert a világ tele van régi és új problémákkal, és ma sokan úgy gondolják, hogy lelkesen, de egyáltalán nem programszerűen az egyikről a másikra lehet és kell ugrálni. Mindezt a közösségi média, a lájkok és követőik, a flash mobok és Twitteren elkövetett csipogások, illetve re-csipogások teszik lehetővé.

Szent meggyőződésem: minden épeszű, jóhiszemű ember elítéli, megveti a rasszizmust, a környezetszennyezést vagy a szexuális zaklatást, mi több megfelelő civilkurázsival fel is lép ellene. Mindent meg kell tenni ezen gondolkodás- és viselkedésformák kiszorítására a társadalmak életéből. A feladat nehéz, de nem megy sem szobordöntögetéssel, sem mobbinggal, sem törés-zúzással, sem egyetemek, kaszárnyák vagy gyógyszertárak fenyegetésekkel kikényszerített átnevezésével.

Tavaly nyáron itt Bécsben, a belvárosban, egy évszázadok óta fennálló, a Mórhoz (szerecsenhez) címzett patika tulajdonosát „győzködték” mobbinggal az aktivisták: változtasson nevet az intézménynek, ha jót akar. Az intézményvezető az egyik helyi lapban ezt szepegve meg is ígérte, közben mentette a menthetőt: megmagyarázta, hogy a 14. században (!) alapított intézmény nem faji lenézésből, hanem ellenkezőleg, a mórok akkoriban messzeföldön híres gyógyászati tudományát elismerve, azt megtisztelve vette fel a nevét. Ettől függetlenül, azt ígérte, megértve az idők szavát, az intézményt újrakeresztelik. Mindenképpen biztató, hogy ez még nem történt meg. Úgy látszik az aktivisták világmegváltó lelkesedésükben újabb célpontot találtak maguknak, és a gyógyszertárról megfeledkeztek. Egyelőre.

A másik heves közvita Bécsben, Karl Lueger, Bécs hajdani, 1910-ben elhunyt polgármesterének a belvárosban 1926-ban felállított emlékműve, illetve a rajta életnagyságúnál nagyobb szobra körül folyik. Karl Lueger jó polgármester, de antiszemita volt. Politikai-közéleti zsidóellenes kirohanásai nem akadályozták meg abban, hogy a magánéletben számtalan zsidó barátja legyen. Az 1910-ben elhunyt Lueger arról már nem tehet, hogy beszédeinek Hitler nagy csodálója volt. Vonzó, karizmatikus egyéniségének legszebb bizonyítéka, hogy a zsidó származású Stefan Zweig így ír róla: „Karl Lueger impozáns figura volt (…) Hivatalos antiszemitizmusa soha nem akadályozta meg abban, hogy jóindulatú maradjon korábbi zsidó barátaival szemben. Amikor polgármesternek kinevezték, városvezetése tökéletesen korrekt maradt, sőt példaértékűen demokratikus: a zsidók akik remegtek az antiszemita párt ezen diadalától, egyenlő jogokkal és tiszteletben éltek tovább”.

Lueger szobrát egy ideje lepingálják. „Schande – Szégyen” virít az emlékmű minden oldalán. Petícíót indítottak eltávolítására, az egyetemi, akadémiai körök általában ki vannak rá. Bécs városa viszont hajthatatlan: az emlékmű helyén marad! Lueger nagy polgármester volt, személyiségét a történelmi idők kontextusában kell értelmezni – mondják. Politikai antiszemitizmusát a városháza sem tagadja, ezért egy, az emlékműre kifüggesztett magyarázó táblával kívánja a feszültséget feloldani. Ami mindenképpen jó, hogy értelmes vita övezi a problémát, sajtóban, közbeszédben egyaránt. A pingáláson kívül a szobrot nem érte erőszak.

Az aktivizmus túlhevített természetéhez tartozik, hogy gyakran többet árt, mint használ. A #MeToo lelkes szatírvadászainak hatására Amerikában már alig mernek a férfi munkatársak nőnemű kollégáikkal a munkahelyen kívül időt tölteni. Magyarán: nem mernek egy sörre, italra kimenni a kolleginákkal, nehogy másnap zaklatásos per legyen a látszólag gondtalan sörözés eredménye. A sértett önérzet becsületbeli rendezése természetesen mindig pénzügyi természetű. Bonyolult, jólnevelt világunk etikettje szerint a valós vagy vélt bűnökért csekkel kell kérni a bocsánatot.

Fejlett társadalmakban nem az utcákra, terekre sárlavinaszerűen kicsorduló hangzavaros tömeg nyomása, de a változó idők szükségleteihez alkalmazkodó törvények következetes betartatása a járható út. Attól még nem változik meg a világ, ha szalmaláng indulattal az összes köztéri szobrát ledöntögetjük. Amitől megváltozik és jobb lesz, ha törvényre adja és szigorúan elítéli a rendőrt aki percekig egy ember nyakán térdel, bármilyen színű is legyen annak a bőre, vagy ha bezáratja a nagyvállalatot, mely csak a profittal törődve környezetét öli és szennyezi.

Minden korban léteztek lelkes, önfeláldozóan harcolni tudó és akaró emberek, ugyanakkor minden korban létezett a csőcselék és ez alól korunk sem kivétel. Az utcákon hullámzó tömegben nehéz megmondani kit vezérel nemes szándék, és kit pusztán a rombolás öröme. A civilizált világban az emberek joggal várnák el a rendfenntartó szervektől, hogy tegyék a dolgukat, védjék és őrizzék a polgárok életét, javait és nyugalmát. Annál is fontosabb, hogy így legyen, mert az elhúzódó zavargások, a közrend felbomlása vagy annak folyamatosan fenntartott látszata végül az úgynevezett törvény és rend képviselőinek kedvez. Szigorúságuk, önzetlennek tűnő, harsányan elkötelezett és határozott rendcsinálási kedvük nem szól semmi másról, mint a hatalom gátlástalan, mihamarabbi megszerzéséről. Aztán, ha megszerezték a hatalmat…

Itt megállok. Vegyük végre komolyan a történelem leckéit már!