Nem tudom, hogy hívják az antropológusok azt a kort, mikor előbb megsütik a kenyeret – aztán kidobják a szemétbe? Régen a parasztok azt mondták, hogy a morzsa is kenyér, vagyis egy morzsányit sem szabadott eldobni belőle. Annak idején, tájainkon, kenyeret, általában élelmet kidobni, szentségtörés volt.

Töredelmesen bevallom: szeretem a bundáskenyeret! Nem elvontan, gourmet élvezettel, hanem a leghétköznapibb módon. Ceausescu Romániájában felcseperedve, számtalan reggeli vagy ebéd alanya volt a bundáskenyér. Anyám – Isten nyugtassa – úgy szolgálta fel e csodálatos étket, ahogy a nemtudomhánymichelincsillagos legelegánsabb vendéglőkben szolgálják fel a főfogást. – Gyerekek, bundáskenyér lesz ma ebédre! – mondta. Mi sikítottunk éhes izgalmunkban, anyám pedig minket nézve kisírta szemét az örömtől.

Bundáskenyér! Felnőtt fejjel, csak néhány éve tudtam meg, hogy a németek Arme Ritternek hívják e csodálatos, családias étket. Arme Ritter – szegény lovag. Nem tudom miért, de azonnal Don Quijote jut erről eszembe: a lovag addig harcol a szélmalmok ellen, míg neki csak bundáskenyérre futja. Megtudtam azt is, hogy az angolok french toast-nak emlegetik. Ez zavarba ejtett. Thackeray büszke lenne erre a tőrölmetszett sznobizmusra. Vannak emberek és népek akiknek reménytelen illúzióik fontosabbak a gyomruknál. A franciák, mint mindig, a felvilágosodott őszinteség – pain perdu – elveszett kenyér –, illetve a valóságon elegánsan felülemelkedő – pain doré – arany kenyér – között ingadoznak. És így tovább. Minden népnek megvan a maga keresztje és a bundáskenyere...

De térjünk vissza Ceausescu Romániájába, pontosabban és szerencsére csak az abból az időből fakadó emlékeimhez. A bundáskenyér megvalósulása is bizonytalan volt. Családi kupaktanács döntött akkoriban minden szelet kenyérről: bundáskenyér vagy prézli lesz a megmaradt, száradó-penészedő kenyérből? Apropo, prézli! Harminc éve a pécsi Tudományegyetem menzáján prézlislaskát kértem. A kétségbeesett szakácsnők sehol sem találták, pedig ott gőzölgött ínycsiklandón az orruk előtt. Jaj, darás metéltet tetszik kérni! – kiáltott fel a nyelvileg legkreatívabb.

Prézli. Zsemlemorzsa. Dara. Egyremegy. Szegény ember öröme, mondanám, ha a bécsi áruházakban jőve-menve nem azt látnám, hogy egy kiló prézli annyiba kerül mint egy negyedkiló színhús. Valahogy zavarba hozz engem ez az arány pontosabban aránytalanság. Igaz, nagyon szép és színes dobozba csomagolják a Semmelbröselt és a doboz feliratán arról is biztosítanak, hogy a termék ropogós, frissensült kenyérből készül. Nahát!

Ha már a túl száraz kenyeret nem lehetett előbb tejben megfürösztve tojásba kisütni, gyermekként az én dolgom volt prézlit készíteni belőle. Először a húsőrlőben ledaráltam, majd nagyanyám dióörlőjével is még egyszer, hogy finomodjon, végül le is szitáltam, és megvolt az első osztályú prézli. Már csak hús kellett hozzá, aminek előkerítése a 80-as években esetenként beletelt akár jó néhány hétbe is. Sebaj, a prézlihez ott volt a lyukacsos-zsellés, enyhén büdös párizsi vagy ha az sem, hát a laska vagy a szilvásgombóc.

Időnként végiglátogatom a Természetrajzi Múzeum kiállításait Bécsben. Tavaly nyáron időszaki kiállításuk az élelmiszer pazarlásról szólt. Ausztria állítólag különösen elöljár ebben a nemtelen dologban. A múzeum fényes-aranyos termeit megrakták kukákkal és bevásárló szekerekkel, falait telenyomtatták statisztikai adatokkal. Nem reprodukálom itt a számokat, maradjunk annyiban, hogy hihetetlen mértékben pazarlunk. A legszomorúbb az, hogy ez egyáltalán nem döbbenetes, nem zavaró hír senkinek.

A kiállításban levő szeméttárolók illatos, frissen sült pékárúval voltak tele. Ne higgye senki, hogy ez a kiállításrendezők egzaltált manipulálása lenne. Ez a valóság! Magam is akkor jöttem rá végleg erre, amikor feliratkoztam egy mobiltelefonos alkalmazásra, mely az élelem elgazolása ellen küzd Bécsben. Nem hittem a szememnek! Aki feliratkozik, záróra előtt fél órával, a legváltozatosabb, frissen sült pékárúval távozhat a pékségekből – egyharmad áron! Ha nem vinnénk el, mindez a szemétbe kerülne. Főleg egyetemisták, de elegáns hölgyek és korosodó urak is szívesen begyűjtik ezt a péksüteményt. Ugyanez érvényes a szupermarketek zöldség-gyümölcs kínálatára is.

Mostanában, több-kevesebb sikerrel, de sokfelé küzdenek az élelmiszer gazolás ellen. A világjárvány és legújabban az orosz–ukrán háború nem csak a földgáz és kőolajárakat, de az élelmiszerek, különösen a gabona árát is a csillagos égbe repíti. Egyre többen éheznek világszerte, és az alultápláltság a világ fejlettebb részein is felüti a fejét. Sok édesanya tölt álmatlan éjszakát azon gondolkodva, hogy mit tegyen gyermekei elé holnap az asztalra? Ilyen körülmények között a legkevesebb ami az elkényeztetett fogyasztói társadalomtól elvárható, hogy hanyagul ne pazarolja az élelmiszert, a kenyeret. Nem kétséges, a járvány és háború okozta globális krízis most nagy, új leckét ad fel a világnak. Fogunk tanulni belőle?

(Léphaft Pál rajza)