Mikor Neil Armstrong legelső emberként a Holdra lépett, nem kiáltott fel, hogy: Világrekord! Megrendülten azt mondta: „ami kis lépés az embernek, nagy előrelépés az emberiségnek”. Azután kitűzte az amerikai zászlót. A görög antikvitás győztes atlétái sem rekordokra törekedtek, beérték a babérkoszorúval, de Scott és Amundsen a Déli-sark meghódításáért egymással és a halállal folytatott versenyfutása is kemény és férfias versengés volt, nem rekorder szenzációhajhászás. Pontosan értem és érzékelem mindezen teljesítmények és erőfeszítések sportszerűségét, nagyszerűségét, és csodálom, tisztelem az ezeket felmutató embereket.

Amit sehogy sem tudok megérteni, amikor akkora csinadrattát keltenek az olyan versengések körül, melyeknek győztese a másodperc egy törtrészével gyorsabb, esetleg egy hajszállal nagyobbat ugrott, fel a léc fölé, vagy le az égből, illetve egy hamburgerrel, egy tojással vagy egy csipőspaprikával többre vitte, túl ette elődeit, amennyiben evési-versenyről van szó. A továbbiakban nem célom a számtalan abszurd vagy akár visszataszító világrekord-kísérlet, illetve szenzációs új eredmény sorolása, csak két esetet említenék, melyek megrázó reménytelenségükben megérintettek engem és ezzel lehet nem vagyok egyedül. Mindkét eset most történt meg, és előre bocsátom, semmiképpen nem célom az érintettek kritizálása, elítélése, sem semmiféle tanulságlevonós moralizálás, pusztán a magam szomorkás csodálkozását, enyhe szédülését osztanám meg azokkal akiket ez esetleg érdekel. Az első esetben megszületett a világrekord, a második esetben nem, a kísérlet abbamaradt.

Egy németországi férfi idén decemberben elvitte a Guinness-pálmát, mivel a lakásában a legtöbb karácsonyfát állította fel világszinten! Összesen 444 karácsonyfát zsúfolt be száz négyzetméteres otthonába, melyekre, felesége segítségével, több tízezer díszgömböt és világító díszt akasztottak fel. E nagy számok hallatán ne csodálkozzunk, hogy már augusztusban neki kellett fogniuk e sziszifuszi munkának, hogy decemberre meglegyenek. Fontos megjegyezni, műfenyőkkel dolgoztak, rendkívüli teljesítményükhöz ökotudatos honpolgárokként nem vágtak tehát ki egy kisebb erdőt. Kísérletük sikerült! A helyszínre kiszálló világrekord-bíró hitelesítette rendkívüli eredményüket, miszerint világszinten egyetlen helyen soha senki ennyi karácsonyfát még nem állított. A sajtóban megjelent fénykép tanúsága szerint, az agyondíszített lakás fényes-színes, csodaszép, viszont a nagy zsúfoltságban a kis Jézusnak nincsen hely, csak a boldog világrekorder mosolyog elégedetten az ajtókeretben. Zavarban vagyok, de elismerem, hogy nem csak aki a felhőket, de aki a karácsonyfákat ennyire szereti, rossz ember nem lehet. Áldott karácsonyt!

A másik világrekord megdöntési kísérlet az elmúlt napokban Erdélyben történt és kudarccal végződött. Sajnáltam, mert siker esetén nem csak a próbálkozóra, de Erdélyre is esett volna a világhír rivaldafényéből. Bevallom viszont, hogy első pillanattól úgy éreztem, nem szabadna ilyen területeken világrekordokra törekedni, és bocsássanak meg nekem, ha tévedek, de azt mondom, hogy ez így nem helyes, sőt helytelen. Klasszikus zenéről, zongorajátékról van szó. A napokban, Erdélyország egyik városában egy világrekordot megdönteni, újabbat felállítani szándékozó zongoraművész a szó szoros értelmében ájulásig játszotta magát! Ezen nem is csodálkozom, hiszen a versenyszabályzat sajtóban megjelent rendkívül szigorú kitételeit elolvasva, arra gondoltam, hogy ehhez képest a francia Idegenlégió csak kisdedeknek való játszadozás!

Miért adja magát egy előadóművész ilyen vállalkozásra? Elképzelni sem tudom. Vajon mit szólna Beethoven, Chopin vagy Liszt Ferenc a dologhoz? Lehet, hogy a klasszikus zenét és annak előadóit én túlságosan idealizálom? Végül is ők is csak emberek, tele mindenféle ambíciókkal, miért ne törne néhányuk világrekordokra? Erdélyi honfitársunk is csak a már meglévő valamivel több, mint 127 órás csúcsteljesítményt akarta túlzongorázni. Sajnos sikertelenül.

Egyet se bánja! Van számára jobb javaslatom. Menjen Erdélyben városról-városra, faluról-falura és adjon ingyen koncerteket. Vigye el Mozart, Beethoven szonátáit, Chopin noktürnjeit és Liszt Ferenc Szerelmi álmait a hegyek-völgyek közé, a nyári városközpontokba és a jól kifűtött falusi kultúrotthonokba télvíz idején. Játsszon akkor is, ha csak egy ember hallgatja és akkor is, ha szabadtéri zongorajátékára megtelik a városi főtér. Zongorajátékával tegye boldoggá Erdélyt, de természetesen ne felejtse teljesítményét számontartani. Ha kitartóan csinálja, egy nap teljesül kívánsága és megszerzi a világrekordot a legtöbb embernek zenei élményt és örömet szerző előadóművész kategóriában. Remélem, álma beteljesülése után sem hagyja abba a játékot. Meggyőződésem, hogy ennek csak így van értelme, ezt csak így szabad csinálni.

(Kép forrása: Thurzó Zoltán Facebook-oldala)